Képviselőházi napló, 1896. XI. kötet • 1897. deczember 16–1898. január 17.
Ülésnapok - 1896-200
70 200. országos ülés 1897. decsember 18-áu, szombaton. dóknak és ezen blankettákban az van: kérelmével elutasíttatik. íme, tehát ki van zárva minden lehetőség és azt hiszem, a miniszterelnök úr nem gondolta meg akkor, hogy daczára hogy 50 év telt el a szabadságharcz óta, még mindig igen számosan vannak, a kiket ez a rendelet az éhenhalástól mentene meg, ha nem volna ilyen szigorú és kegyetlen, mert ez a rendelet maga a szívtelenség. Megengedem, hogy alakilag, bürokraticze valami jogalapja van a miniszterelnökségnek, hogy ilyen körrendeletet kibocsásson. TJgy fogom fel a dolgot, hogy ennek a körrendeletnek a megszületése azon az alapokon történhetett meg, hogy itt-ott nem igaz úton is kérték a nyugdíjaztatást, és hogy talán az esetleges csalók — nevezzük így — kizárassanak: gondolom, ilyen intenczióval hozatott a körrendelet. De ez még nem magyarázza meg, hogy az ilyen szívtelen körrendelet drákói érvényességében fenmaradjon. A körrendelet azt mondja: tessék benyújtani minden 48-as honvédnek felszerelt okiratait október 1-eig vagy azon túl is, de szereltesse fel október 1-én. Épen ez a határidő az, a melyben főképen meg kell akadnunk. De maga a körrendelet természete mutatja a helytelenséget, az emberi sziv alapérzelmeivel való ellenkezést, mert azok a 48-as közhonvédek, a kiknek egy része ügyét kezembe adta, Csongrád vármegyében is, tudomással nem bírnak, tudomást szerezni nem képesek ezen körrendelet létezéséről, midőn annyi körrendelet van, a melyek oly módon jelennek meg, hogy azok a tanúit emberek sem tudnak létezésükről és egész terjedelmükről, a kiket helyzetüknél fogva feltétlenül érdekelnek. A napokban érkezett le kapcsolatban ezzel a körrendelettel Kistelek községbe a miniszterelnök illető szakosztályából három 48-as honvéd folyamodványa. Mind a hármat személyesen ismerem. A legegészségesebb nálam fát szokott vágni s egy álló hónapig kell kínlódnia azzal, annyira gyönge. De mégis alkalmat adok neki arra, hogy éhen ne veszszen. A többi pedig útszélen és sarkon ülő koldus, és mégis mind a háromnak — nem akarom a nevüket megnevezni — a folyamodványa vissza lett utasítva nyomtatott blankettán. Megkérdeztem, miért nem folyamodtatok hamarább? Miért kínlódtatok eddig? Azt mondták: Uram, ki mondta azt meg nekünk, hogy létezik ez a törvény, ez a rendelet. De ki volt hirdetve, mondám nekik. Kérem, ilyen szegény ember, mint mi, sem írni, sem olvasni nem tud; örülünk, ha hűvös idő jártával megtűrnek bennünlict abban a nyomorult lyukban, a mit szobának neveznek, és nem kell sárban, vizben künn lennünk. Ily módon megtörténhetik, hogy midőn körülbelül tízezer és száz minden rangú és rendű 48-as volt honvéd nyugdíjaztatva van, még a nyugdíjnak igen csekély jótéteményét legalább is három-négy ezer ember nem élvezi, és ha ez a körrendelet meg fog maradni és hatályában élni fog, három-négy ezer ember iránt épen ezen drákói körrendelet szivtelenségénél fogva nem nyilatkozhatik meg a hazának szive, hálája és könyörüíetessége, a melyre parancsszerfíleg kényszerítve vagyunk. Ennek a hálának pedig meg kell nyilatkoznia, mert nem szabad megtörténnie a magyar hazában, a melyet a 48-as vitézek annyi vére öntözött, hogy csak egy is maradjon, a ki a jogosan igényelt, a jogosan követelt, sőt parancsolt segélytől, állami ellátástól elessék. Ezt a körrendeletet, igen tisztelt miniszterelnök úr, a mint majd fel fogom olvasni, enyhíteni, vagy megváltoztatni kell, hogy bennünket ne vádolhasson senkisem, sem a parlamentet, sem a minisztériumot, sem a bennünk élő szivet, hogy mi kemények, durvák könyörület nélküliek valánk. Hisz a hála a tett szolgálatokért megnyilatkozik a kormány férfiai iránt is. Ha példának okáért törvényt hozunk a miniszterek nyugdíjaztatásáról, akkor a mikor legnagyobb része azt a hálát talán nem is ismeri, a nyugdíjazottak egy része pedig nem szorul a könyörületre; midőn egy Tisza Kálmán tizenöt évi kormányzása után nagy vagyona mellett is, tettei iránti hálából 8000 forintnyi nyugdíjra tart igényt s azt elfogadja, pedig ő nem tett ezért a hazáért annyit legalább az én meggyőződésem szerint, mint a legutolsó közhonvéd: akkor, t. miniszterelnök, kérem ezeknek a nyomorult páriáknak a nevében, hogy helyezze hatályon kivűl az 1896-iki körrendeletet (Helyeslés a ssélső baloldalon.) és adjon módot arra nézve, hogy a kik még kinazorúltak, azoknak némi enyhítő balzsamot adhassunk. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Annak okáért a következő interpellácziót, illetőleg kérelmet intézem a t. miniszterelnök úrhoz (olvassa): »Miután a miniszterelnök 1896. április 26-án kiadott 7821. számú körrendeletében a 48-as honvédek nyugdíjaztatása ügyében úgy határozott, hogy egy folyamodónak a kérvénye sem vétetik tekintetbe, ha az 1896. október 1-én záros határidőn belül föl nem szereltetett. Miután igen sok 48-as közhonvéd van még az országban, kik írni-olvasni nem tudván, el lévén öregedve és betegedve, épen ezen okok folytán nem tudják a körrendelet létezését, s magában a folyamodási eljárásban is teljesen tapasztalatlanok. Miután az ily öreg, elesett és beteges emberek szorulnak leginkább a segítő jobbra s a minden haaafi szivének hálája parancsolja minden egyes 48-as honvéd nyugdíjaztatását: tisztelettel kérem a miniszterelnök urat:
