Képviselőházi napló, 1896. XI. kötet • 1897. deczember 16–1898. január 17.

Ülésnapok - 1896-202

Í02. országos ülés 1897. decaember 21-én, kedden. 103 osztatott: a magyar, német, dalmát, lombard, velenczei, tiroli és illirai vámterületekre. í 827-ben az osztrák tartományok közötti vámvonalok lerontattak és csakis Ausztria és Magyarország közt maradt meg a közbenső vámsorompó, de mindig igazságtalan kezelésével a vámoknak. 1838-ban jött a harminczadi rendtartás, melytől szintén segítséget vártunk, de hasztalon. Mert semmi radikális intézkedés nem hozatott és csak a kezelési rendszer vélt javítására szorítkoztak. Legérdekesebb azonban a század első felének mozgalmai között az, a mely 1844-ben indul meg, a mikor a védvámrendszer és a szabad kereskedelem kél egymással erős harczra. A védvámrendszer híveinek, valamint az országgyűlés által a védvámrendszer kidolgozására kiküldött választmánynak élén Ghiczy Kálmán áll szemben a szabad kereskedelmi irányzat harczosaival, a kiknek vezére akkor Lónyay Menyhért volt. Erős küzdelmet és harezot vívnak egymással. Mindkét iránynak érdekes nyilatkozásai vannak és liabár ezek rég elmúlt időkre vonatkoznak, Sok részben mai viszonyainkra is alkalmazhatók, ma is igazak s épen ezért nem tartom feleslegesnek, hogy ezekből egy pár passzust idézzek. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbalon.) Ghiczy Kálmán a védvámok vezére az 1844-iki országgyűlésen a következőket mondja (olvassa): »Magyarország anyagi hátramadásának főoka az igazságtalan vámrendszerben keresendő. Általa ugyanis külkereskedésünk az örökös tartományok érdekében és javára megszoríttatik, a nemzet termeivényeinek szabadelárusításábanakadályöztatik, valamint viszont ott venni és vásárolni, a hol azt legolcsóbban és legjobban eszközölhetné, neki lehetetlenné tétetik. Hazánkra nézve Ausztria piacza igen szűk vásártéri képez, miért is csak a külpiaczok megnyerése által emelkedhetünk és gyarapodhatunk. E mellett hazai műiparunk sem méltányoltatik a kormány által, sőt inkább oda czéloz a fennálló vámrendszer, ennek kifejlődését akadályozni és nehezíteni.* Ezután kifejti Ghiczy, hogy a műipar fejlesztése érdekében áll a nemzetnek nemcsak az ipar előmozdítása czéljából, hanem a földmívelés és kereskedelem előmozdítása czéjából is, mert ezen kérdések; földmívelés, ipar és kereskedelem esak együttesen, kapcsolatosan fejleszthetők és csakis a kapcsolatos fejlődés mellett konszolidálódhatnak.« Ezeknek kifejtése után így szól (olvassa): »Mindezek folytán kívánjuk a kormánytól, hogy a magyarországi és kapcsolt részekbeli termékek külföldre szabadon mehessenek, másfelől azon ágaira az iparosságnak, melyeknek honunk viszonyaiban némi előfeltételei megvannak, erős védvámrendszer vétessék alkalmazásba, mely bennünket az idegen verseny ellenében megoltalmazzon; mely czélra tehát a köztünk és Ausztria közt levő vámsorompóknak fentartatniok és olyképen rendeztetniök kell, hogy a szigorú viszonosság igényeinek teljesen elég tétessék.« Lónyaynak, a szabad kereskedelem védőjének a beszédére pedig a következőkkel felelt (olvassa): »A vámegyesülés Ausztriával hazánkat nemzeti önállóságától fosztiiná meg, s azért ne legyen legalább az Magyarország, melytől a kedvezményezés kiindulna. A magasabb országos és szellemi érdekek a kereskedési politikában sem tévesztendők szem elől; már pedig az megtörténnék, hogyha nemzeti önállóságunkra nézve annyira veszélyessé válható vámegybeolvadás elvét elfogadnók, miután ép a vámsorompók képezik az egyetlen módot önállóságunkat Ausztria ellenében biztosítani. Műipart alapítani csak védvámokkal lehet, 8 hogy nélkülök Magyarországban ipar fejlődendik ki: puszta hypothézis.« Félszázad előtt mondta ezeket Ghiczy, de úgy látom, egész aktuálisan el lehet ezeket mondani a mai viszonyokra is. (Helyeslés a szélső halon.) Lássuk már most, hogy a másik fél, a melyik a szabad kereskedelem elvéből indulva ki, a közös vámterületet védelmezte, ugyan miféle érveket tudott akkor is felhozni ezek ellen álláspontja mellett, és vájjon egyáltalában érveknek nevezhetők-e azok, a miket Lónyay, a másik párt vezére felhozott, pedig bizonyára nagy pénzügyi kapaczitás volt ő is. Lónyay így vitatkozott Ghiczy vei (Halljuk! Halljuk! Olvassa.): »Hazánk még mindig kitíínőleg földmívelő ország, melynek alapereje mezőgazdaságában fekszik, de másfelől el kell ismernünk azt is, hogy igen kívánatos, hogy hazánk népességének egyrésze az ipari életnek jellemét öltse magára, mert másként az első nagy összeütközés a kifejlettebb nemzetekkel, eltemethetné. A mi a védvámokat illeti, ezek kétségtelenül hatalmas eszközt képeznek a népek gyár- és műipari kifejlesztésére; neki köszöni Anglia nagyságát; e rendszer alatt emelkednek ki a többi álladalmak Anglia gyámsága alól. Azonban az a védvámrendszer, mely honunkat oltalmazza, inkább elnyomatásunkra vezet.« íme tulajdonkép nem is a védvámrendssert támadja, hanem a vámrendszer kezelését, mely egyenesen a mi kizsákmányolásunkra volt berendezve s kezelve. Majd kifejezvén Lónyay a közös vámterület elméletét, azután így folytatja (olvassa): »A mi pedig a vámegyesülést illeti, ettől tartanunk nekünk magyaroknak nem kell, mert hisz gyáraink, melyek nincsenek, nem öli el, s a mi nincs, azt megvédeni úgy sem lehet. Sőt épen ezáltal fognak szaporodni gyáraink, ha Ausztriával vámszövetségre lépünk, mert a külföld irányában egyformán leszünk védve min-