Képviselőházi napló, 1896. X. kötet • 1897. szeptember 27–deczember 15.

Ülésnapok - 1896-196

lflfi* országos fllé* 1897. deczember 14-én, kedden. 351 mét feléleszszük és köztük és gazdák közt ismét *gy jobb viszonyt mozdítsunk elő. Létesítettünk Szegeden egy finevelőintézetet, melyben 145 szegény, idegen ajkú földinívesnek fia talál alkalmat csekély költséggel egy-két év alatt elsajátítatni hazánk drága nyelvét és fogékony szivükbe fogadni a hazafiság szikráját. (Élénk helyeslés és tetszés a baloldalon.) Az ezredéves kiállításra több különvonattal hoztuk fel ezen idegen ajkú, de hazafias tagjainkat, hogy a magyar nemzet örömünnepéről az ő szivükben a hazafiasság lángja még inkább fellobbanjon. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Létesítettünk fiók-egyesületeinkben eddig már több mint hatvan községben rendszeres téli gazdasági tanfolyamot. Sajnálattal láttuk, hogy eddig a fiatalság a falun, mikor az iskolákból kikerült, semmi módot nem talált, hogy magát tovább képezze és a téli hónapokban duhajkodva járt-kelt az utczán. Rendeztünk tehát téli gazdasági tanfolyamokat, a melyek 3—4 hónapon át működnek hetenkint hat órai előadással. Ennek következtében azok a fiatal emberek, a kik az iskolából kikerültek és már feledni kezdték, a mit az iskolában tanultak, a helyett, hogy az utczán csavarognának, most ott ülnek az iskolai padokban, ismételvén azt, a mit tanultak és már feledni kezdtek és elsajátítva azokat az ismereteket, a melyekre nekik, mint gazdáknak leginkább szükségük lesz. Mindez azonban pénzbe kerül. Tagjaink, mint mondom, a kisgazdák köréből sorakoznak. Némelyik községben nekünk ez a téli gazdasági tanfolyam magában véve többe kerül, mint a mennyit tagsági díj fejében bevehettünk. Méltányosnak gondoltuk tehát, hogy midőn a kormány meggyőződhetik arról, hogy ez a szegény kis gazda mindent megtesz saját magának és gyermekeinek mívelésére és haladására, a mikor a mai nehéz viszonyok közt összetakarítja filléreit és e czélra áldozza, hogy akkor, a mikor saját erejéből már nem képes tovább haladni, az ország és a kormány lesz az, a mely segítségére siet. Kértük is a t. földmívelésttgyi miniszter úrtól a támogatást. Mondtuk neki, hogy mi nem akarjuk magunkról ezt a terhet lerázni; csak azt akarjuk, hogy a kormány osztozzék velünk viselésében. A miniszter úr azt mondta, hogy neki nincsen erre pénze, vagy hogy az ország más vidékein inkább van szükség rá. Tűrtük azt, de most, nagy meglepetésünkre, azt olvastuk az újságokban, hogy a miért mi már évek óta kunyoráltunk és a . mit nem kaphatunk meg, azt megkapta a főispán patronátusa alatt álló temesmegyei gazdasági egyesület, a melynek működéséről vajmi kevés nyomot látott még a közönség, a melynek tizennyolcz évi tengés után körülbelül 110 tagja van nagyrészt községek, tehát kényszertagok, néhány földesúr, a ki a főispán iránti szivességből lépett be tagnak és néhány megyei hivatalnok kisegítőül, hogy lehessen gyűléseket tartani, mert akárhányszor tíz embert sem hoznak össze. (Zaj a bal- és ssélsőbaloldalon.) Nem szívesen beszélek másokról; nem bántok más egyesületeket; itt csak az összehasonlítás kedvéért voltam kénytelen arra reflektálni, hogy a mikor a mi gazdáink e téli gazdasági tanfolyamukat évek óta saját nehéz áldozataikkal fentavtják, régibb idő óta, mintsem a miniszter úr ilyesvalamire gondolt volna: akkor ők most a kormánytól nem kapnak támogatást, a míg egy egyesület, a melynek a népben semmi talaja nincsen, a mely néhány földbirtokos emberből áll, mindjárt kap 3000 forintnyi támogatást néhány előadás tartására. De milyenek is lehetnek azok az előadások ? Tessék azokat elképzelni. Hiszen nem az a nagy feladat, valakit találni, a ki beszédet mond, hanem az a nagy feladat, felkölteni a népben az érdeklődést, hogy hallgatója legyen neki Hogy számíthat az az egyesület hallgatókra, a melynek az egész megyében nincsen annyi tagja, mint nekünk egy községben. Mire való ott ezt a pénzt kiadni, tőlünk pedig megvonni. Nem mondom én, hogy ne adjanak neki; de a legegyszerűbb igazságszeretet azt követeli, hogy sokkal inkább megadják nekünk, a kik a kisgazdák filléreiből annyit létesítettünk és a kik bizonynyal hasznosabban és messzebbre kiterjedőleg használtuk volna az ország pénzét. Azt hiszem, senki sem vádolhat elfogultsággal, midőn ily tények mellett én az igazságérzetet a méltányosságot a t. földmívelési miniszter úrban nem találom és a midőn önkéntelenül is az a gondolat kell, hogy támadjon bennem, hogy ő annak a tárczának a kezelésénél is pártpolitikát csinál, a melynek költségvetésénél mindannyiszor az ellenzéket szokta felhívni, hogy ennél a tárezánál ne pártállás szerint foglaljanak állást, hanem vegyék, hogy az az országnak alapja és közös, legfontosabb érdeke. Én a törvényjavaslatot elfogadom, mert azt magában véve jónak találom, és mert nem akarok ugyanabba az elfogultságba esni, hogy a t. miniszter úr iránti bizalmatlanságom folytán elvessek valamit, a mi magában véve jó. De engedje meg a t. ház, ha ezek után nekem a t. miniszter úrnak úgy társadalompolitikai, mint egyáltalában közgazdasági tevékenysége iránt valami nagy bizalmam nem lehet, és ezért ezen bajok orvoslására, ezen igazságtalanságoknak a jövőben való elkerülésre, a mire utalni bátor voltam, van szerencsém a következő indítványt el öterj eszteni (olvassa): »Minthogy a társadalmi öntevékenység,