Képviselőházi napló, 1896. X. kötet • 1897. szeptember 27–deczember 15.

Ülésnapok - 1896-195

195. országos ülés 1897. decüember IS án, hétfőn. 339 tek: a bankigazgatók. Mit szólna Lits képviselő­társam, ha most is minden szólásra jelentkezőtől megkérdezték volna: hány holdnak tulajdonosa, hány holdat bérel, hány munkásra van szüksége az aratáshoz? Ily megjegyzések nem történtek, mert mindenki meg von győződve, bogy a ki e házban ül, az nem egy osztály képviselője, sem a gazda-, sem a bankár-osztályé, hanem képviselője az egész nemzetnek a minden egyes osztályának. De, t. ház, én ezen törvényjavaslat helyes­ségét már azért sem láthatom be, mert itt kivételes törvénynyel állunk szemben. Kivételes törvénynyel azért, mert a jogok osztogatásánál nem igazságos, a büntető tételek megállapításánál pedig nem látom törvénybe iktatva a méltányosság és ará­nyosság elvét. Csodálatos dolog, hogy mikor ezeket a kivételes törvényeket megalkotjuk, kon­statálnunk kell, hogy a mezőgazdasági munkás­osztálylyal szemben, a melylyel szemben különö­sen kell a törvénynek érvényesülni, még a rendes törvénynek hatályosságát sem biztosítottuk. Min­den-naposak voltak a panaszok itt e házban, hogy Magyarországon a közjog által biztosított szabadságban egy bizonyos osztály már évek óta nem részesül. Vájjon megkisérlette-e a t. földművelésügyi miniszter úr, hogy ha jogha­tályba helyezte volna alkotmányunkat az el­nyomott munkásosztálylyal szemben is, hogyha érvényesülhetett volna öt vagy tíz év óta az ő egyesülési joguk, az ő gyülekezési joguk, a melyet konfiskált a magyar állam, és érvényesül­hetett volna ennél fogva a magyar állam fel­ügyeleti joga egy nyilván szervezkedő nagy tömeggel szemben, mely nem volna arra utalva, hogy alattomban fészkelődve és izgatók áldoza­tául odadobva, keresse javát, létét és fontartásá­nak biztosítását, ki tudja, szükség lett volna-e ezen törvényre, mely most ily drákói szigorú intézkedéssel van hivatva a magyar nemzet egy létfentartó elemét elnyomni, értem a munkás­osztályt. Mert nem fogadom el azt, hogy csak a va­gyonos osztály volna létfentartó, a munkásosztály pedig nem, ugyanaz az osztály, a mely hozzá­járul az állam minden szükségletéhez, a közve­tett adók minden neméhez, akkor, a mikor él, a mikor eszik és iszik. T. ház! Meg vagyunk-e arról győződve, vájjon ezen osztály, ha biztosí­tottuk volna számára a neki közjogunk és alkot­mányunk szerint járó jogokat, nem ragaszkod­nék-e ma jobban e földhöz, nem igyekeznék-e eltávolítani a nemzetközi izgatók szirénhangjait, nem éreznének-e inkább mint e hon fiai és nem biztosítottuk volna-e a kormányzat számára a belterjesebb, helyesebb, a nyilvános felügyelet jogát. Mindaddig, t. képviselőház, míg azt látom, hogy a középkor szellemétől áthatott intézkedé­sektől nyomatnak el Magyarország számos fiai, a kik e hazának szülöttei, a kik e hazának vér­rel áldoznak, mikor katonai kötelezettségüket teljesítik; a míg én nem látom, hogy velük szemben is az állam megteszi a maga köteles­ségét, a melyet az alkotmány minden honfiú részére biztosít, addig én az ilyen kivételes tör­vények megalkotásához a magam részéről hozzá­járulni nem fogok. De, t. képviselőház, azért sem járulhatok e törvényjavaslathoz, — bár elismerem a magam részérő], hogy a föld, mint ezen ország mező­gazdaságát istápoló közgazdasági alkatrész a magyar nemzet közgazdasági létfentartása czél­jából leginkább figyelembeveendő, — mivel ezen törvény kivételessége nemcsak abban nyilvánul, hogy a földmívesmunkásokkal szemben kivételes intézkedéseket teremt, hmem a földmívesmunká­sokkal szemben gyakorlott retorzió s a gazdák számára biztosított előnyök teljesen eltérnek a munkástörvényhozásnak azon elveitől, melyek eddig Magyarország törvényeinek lapjain dekre­tálva vannak, igaz, hogy a földmívesosztály az államnak segélyét kell, hogy igénybe vegye mindenütt ott, a hol a földmívesosztály össze­ségére háramolható hátrány a nemzetet, mint mezőgazda-államot érinti. Mégsem fogadhatom el azonban azt a tételt, mintha a magyar államnak minden üdve, java, boldogulása és dicsősége ki­zárólag és csakis a mezőgazdaságban rejlenek. A magyar államnak köte'essége az iparososztály­lyal és a kereskedő-osztálylyal szemben és mind­azon hátrányokkal szemben, a melyeket a mun­kásmozgalmak ezen osztályokra hárítanak, hasonló gondossággal eljárni, mint itt. De engedelmet kérek, történt ezen a téren eddig valami? A mig a czivilizált Nyugat, sőt mondhatnám, egész Európa azon igyekszik, hogy az egyenlőség és humaniz­mus elveit a munkástörvényhozásnál érvényesítse; míg azt látjuk, hogy az országok legtöbbjében legalább közeledni igyekeznek a munkaidőmini­mumhoz és gondoskodnak a munkásról, ha beteg­ség, baleset éri, addig nálunk e téren semmisem történt és nem ismerek minálunk oly törvényt, a mely aratás idején a sok száz balesettel szem­ben legalább némi állami figyelmet tanúsítana, a midőn a cséplőgép a munkást besodorja, tönkre­teszi egészségét, megfosztja életétől, összetöri csontjait. Ha már a gyári munkásokkal szembeu nem történik gondoskodás, legalább a kivételes retorzió alá helyezett mezőgazdasági munkások­kal történnék valami. Sem ezen, sem más téren nem történt semmi, holott Európa czivilizált országai e tekintetben első helyen állanak. Megdöbben az ember, ha látja, hogy míg Angliában épen az állami üzemek elfogadták a nyolczórai munkaidőt, addig nálunk sem a gyár-, sem a kézműipar terén nem történt semmisem 43

Next

/
Oldalképek
Tartalom