Képviselőházi napló, 1896. X. kötet • 1897. szeptember 27–deczember 15.
Ülésnapok - 1896-194
194. országos tílés 1897. deczember 11-én, szombaton. 303 beszerezhető, de áll az is, hogy a munkás természeténél fogva sokkal könnyebben bánik a pénzzel, mint a gabonával, mely utóbbival elsősorban házi szükségletét fedezi, s csak a fölösleget fordítja másfelé. Tehát a munkás megélhetési viszonyait, életkörülményét, szóval a szocziális szempontot tartva szem előtt, feltétlenül a terménymiuimumnak adandó elsőség. Nekem meggyőződésem, t. ház, hogy a pénzértékminimum mellett — legalább az Alföldön — a munkás ezentúl is csalódásoknak lesz kitéve. Áz alföldi munkás különben sem arat szívesen készpénzért, a szerződés megkötésénél ezt mindig mellékes körülménynek tekinti, s a fősúlyt kizárólag a remélt termés hányadrészére helyezi. Ha már most a pénzértékminimum, a mit az eddigi gyakorlathoz képest valószínűnek tartok, alacsonyan fog megállapíttatni, úgy a bekövetkező rossz termés esetén, mely a búzaár felszökkenését is magával hozza, az alföldi munkás a kenyerének felét sem fogja beszerezhetni. (Úgy van! Úgy van!) Épen azért, ha már a javaslatban a terményminimum imperativ megállapítását országos szempontok miatt kimondani nem lehetett, azt hiszem, a hatóságoknak, a gazdasági egyesületeknek és a vezérlő, tekintélyes uradalmaknak lesz hivatása az egész alföldön odahatni, hogy az aratási szerződésnek ez az anyagi kelléke kizárólag terményben jusson kifejezésre, mert csak is így remélhetjük az Alföldön, hogy a minimum eszméje azon erkölcsi és anyagi hatással lesz a munkásnép lelkére és sorsára, a melytől az agrár-szocziális mozgalom kinövéseinek megszűnését, és a magyar munkáskézhez kötött nemzeti czélok biztosítását egyedül várhatjuk. A minimum mellett a megkötött aratási szerződések teljesítésének biztosítását jelöltem meg, t. ház, a javaslat második alapgerendája gyanánt, a mely a földbirtok érdekével, ennek a kiválóan fontos nemzeti vagyonnak fentartásával áll szoros kapcsolatban. Nagy tévedés azt gondolni, t. ház, hogy az ipari és mezőgazdasági sztrájk egyforma jogosultsággal bírnak, mert mig a nyugati államok ipari sztrájkjai csak a gyárost fenyegetik, addig Magyarországon, különösen a nagy Alföldön, ha a mezei munkások összebeszélése folytán Julius forró napjain a munka szünetel, tönkremegy nemcsak a birtokos, hanem a nemzet vagyona. (Ügy van! Úgy van!) Nálunk az aratási sztrájk állami és nemzeti szerencsétlenség lehet és épen az ezzel összefüggő fontos nemzeti érdekek szempontjából a javaslattal szemben a legerősebb igényekkel kell fellépnünk. Annyival is inkább tehetjük ezt, t. ház, mert a gazda a minimum által egy új kötelezettséget, mondhatni egy új terhet vállalt magára, a miből jogosan következik, hogy most már ő sem maradjon kiszolgáltatva a mezei munkásnak, mert a minimam fejében joga van minden törvényes biztosítékra, a mely őt a szerződés teljesítése tekintetében megnyugtatja. Miután azonban a munkást a munkára fizikailag kötelezni természetszerűen nem lehet, a javaslat igen helyesen a személye és vagyona ellen irányuló jogkövetkezményekkel kívánja őt a szerződésbeli kötelezettségei teljesítésére szorítani: az első a szabadságvesztésben, a második a kártérítési kötelezettségben nyer kifejezést. Elismerem, t. ház, hogy a szabadságvesztés, különösen aratás idején alkalmazva, eléggé súlyos büntetés arra nézve, hogy a munkás szerződésbeli kötelezettségeit respektálja, mégis a másodikra, a kártérítési kötelezettségre helyezem a súlyt, melytől főképen remélem, hogy az alföldi munkásban a szerződés iránti tiszteletet felébreszteni fogja. (Mozgás balfelöL) Méltóztassanak meggondolni, hogy a magyar paraszt semmihez a világon jobban nem ragaszkodik, mint a maga kis malaczához, riska tehenéhez, meg az apjától öröklött viskóhoz, (Felkiáltások balfelöl: Már nincs!) és csak elvesztésének félelme fogja Őt a szerződés megtartására szorítani. Á javaslat idevágó 73. §-a által azonban a czélt teljesen elérve nem látom, mert a száz koronát meghaladó kártérítési ügyek elbírálása már nem a közigazgatási hatóság, hanem a rendes bíróság elé tartozik, már pedig a munkás, az arató, midőn a munkát megtagadja, és ezáltal a termés megsemmisül, nem száz koronát, hanem jóval több kárt okoz, melyre nézve a gazda követelése a hosszadalmas és nehézkes bírói eljárás folytán részben illuzóriussá válik. (Úgy van! Úgy van ! jobbfelől.) Már pedig, t. ház, ha a minimum által biztosítottuk a munkás érdekét, épen úgy biztosítanunk kell a földbirtok érdekeit is. Mert csakis az egyenlő mérték alkalmazásával érhetjük el a főczélt: a két fél érdekeit összhangzásba hozni. Én tehát, t. ház, lehet, hogy tévedek, de teljes megnyugvással biznám az összes kártérítési ügyek elintézését a közigazgatási hatóságokra, de ha ez épen lehetséges nem volna, jóvá! magasabbra emelném azon összeget, a melyre nézve a közigazgatási hatóságok ingerencziával bírnának. Elismerem, t. ház, hogy ez jogszolgáltatásunk mai irányával ellentétben áll, de méltóztassék meggondolni, hogy itt fontos nemzeti érdekek biztosításáról és a gyakorlati élet követelményeiről van szó, a melyeket sokszor s talán legtöbbször elvont doktriner elvekkel szabályozni és kormányozni nem lehet. (Úgy van! Ügy van!) Ettől a kis hézagtól' eltekintve a földbirtok uak, ennek a kiváló nagy nemzeti vagyonnak érdekét a munkások érdekével szemben kellően megoltalmazva, viszont a munkások érdekét a földbirtok nyomásával szemben a mini-