Képviselőházi napló, 1896. IX. kötet • 1897. julius 26–augusztus 19.

Ülésnapok - 1896-147

147. országos ülés 1897 . Julius 26-án, hétfőn. -3 mely elvek mellett, mily erővel küzdjünk. (Úgy van! a szélsőbalon.) E vitában békülni akarunk, és a békülés czíme alatt sokkal többet hallottunk úgy az egyik, mint a másik párt ellen, mint máskor egész év alatt, a mikor a szólásszabadság korlátozásáról nincs szó, és így a túloldal sem igyekszik igénybe venni a szólásszabadságot. Ennek illusztrálására méltóztassanak megengedni egy pár észrevételt. így azt mondja rólunk a túloldal félhivatalosa, hogy azzal az őrültek házába való fikczióval, hogy a parlamenti mérkőzésben végül is a többség kénytelen engedni, mert annak van veszteni valója, kötelesség szembe állítani a legszívósabb, semmi véglettől vissza nem riadó kitartást, — s hozzáteszi — hogy »az erők arányánál fogva az eredmény nem kétséges«. És mikor mondja ezt? Akkor, midőn meghiúsult a parlamenti tárgyalásoknak rendes menete? Nem. A 16. §, feletti vitát senkisem mondhatja olyannak, melyben osak egy szó is nem állotta volna meg a bírálatot. A czukorprémium feletti vitáról most nem beszélek. Vannak, kik azt is olyan színvonalon állónak tartják. Én nem vagyok kompetens azt elbírálni, mert a t. pénzügyminiszter úr nyilatkozata felett nem hallottunk ellennyilatkozatokat. Majd ha ez meglesz, akkor talán igen De a nagy közvélemény e kérdés felett megoszlik. Az orvosok véleménye is megoszlik igen sokszor a fölött, hogy ki az őrült. Azt a nézetet, hogy mi az őrültek házába való fikczió, az orvosok döntik el. Azt, hogy reánk nézve mi az elvi kérdés és az elvhtíség kötelessége, azt mi magunk fogjuk meghatározni. Ugy vagyunk vele, hogy szivesebben eltűrjük az őrültség vádját, melyet senkisem hisz el, mintsem magunkra zúdítsuk az elvtagadás vádját, melyet mindenki elhinné, hogyha az 1848-iki nagy elvekből csak egy jottányit is engednénk. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) T. ház! Lehetetlenség, hogy ezen vita folyamán, meglévén adva az irány, mi ne ezt azt irányt kövessük. Mielőtt a felszólalt képviselő urak beszédeivel foglalkoznám, méltóztassék megengedni, hogy egy kis visszapillantást tegyek. (Halljuk! Ralijuk!) Ma egy hete annak, hogy a ezukorprémium feletti általános vita bezárása után a részletes vitának kellett volna kezdetét vennie. A valódi czél legalább úgy látszott, az volt, hogy a ezukortörvény 1897. augusztus 1-én töryénynyé váljék. Az indítványban ki nem fejezett egyik ok tehát az, hogy a t. túloldal időt akar nyerni a törvényjavaslat törvénynyé alakítására és e végett van szükség az egy órai meghosszabbításra. Ha beszédem elején azt mondottam, hogy ezt nem tartom komoly indoknak, akkor ezen állításomat egyenesen beigazolta a t. túloldal azáltal, hogy az első tárgyalási napon elhangzott általános tiltakozások után felvette a vitát azon czélból, nem hogy ezen javaslat indokolt voltát kimutassa a közvélemény előtt, hanem azért, hogy a mi politikánkat a közvélemény előtt dezavuálja. Felvette a harezot azért, hogy az együtt küzdő pártokat Szövetségesek gyanánt tüntesse fel oly irányban, hogy elveiből mindegyik engedett a másikkal szemben. A diszkredítálás álláspontjára helyezkedett, és ha sikert érne el, biztosítom, hogy nagyobb sikere volna, mint az egy órai meghosszabbítást czélzó indítványnya!, a melynek segélyével eddig sokkal több idő ment kárba a ezukorprémium terhére, mint a mennyi időt augusztus elsejéig megnyerni lehetett volna. Azért vonom én kétségbe a beterjesztett indítvány komolyságát. A jelzett irányban elhangzott beszédeknek nem fontosság szerinti sorrendjét fogom követni, mert bajos volna a fontosság tekintetében a sorrendet megtartani. Nem akarok kitérni azon parlamenti illemszokás elől, hogy a legutóbb felszólalt túloldali képviselő úr beszédére reflektáljak, de méltóztassék megengedni, hogy előbb azzal a kérdéssel végezzek, mely engem, mint az igazságügyi bizottság tagját legközelebbről érint, (Halljuk!) értem ezalatt a2on felszólalást, mely világos kijelentés szerint is azt a czélzatot követte, hogy ezen oldalt megfoszsza küzdelmében egy védbástyától, mert úgy tüntette fel magát Groisz t. képviselőtársam, mint oly védbástyát, melyre a 16. §. elleni küzdelmünkben támaszkodunk. Kötelességem, t. ház, kijelenteni, hogy végtelenül sajnálom, hogy ő ebben a hitben volt. Mi soha erre a bástyára nem támaszkodtunk, mert álláspontunkat egy erős várból, az elvek várából védelmezzük, és ha egyáltalán szükségünk volna erődítő bástyákra, akkor azokat oly alapokra építenők fel, melyek hordképessége nem évtizedekre, de évezredekre szók (Tetszés a szélsőbalon.) Mi tehát nem támaszkodtunk a képviselő úr jogi véleményére, mert itt nem pusztán erről, hanem elvi kérdésekről van szó. Tudomásul veszszük a t. képviselő úr kijelentését, és minthogy egy másik képviselő úr, a ki még a miniszter úr által is elejtett 35. § nak is propagandát akart csinálni, körülbelül elvesztette jogosultságát arra, hogy a kormányt az igazságügyi bizottságban jövőre támogassa, teljesen helyre van állítva az egyensúly. Ennek folytán egy okkal kevesebb van arra, hogy a kormány elzárkózzék azon jogos óhaj elől, hogy a javaslat az igazságügyi bizottsághoz utasíttassek, mert most már az egy szótöbbség ismét valószínű. (Igaz! Úgy van! balfelől.)