Képviselőházi napló, 1896. VII. kötet • 1897. junius 14–julius 3.
Ülésnapok - 1896-114
114. országos ülés 1897. jnníus lé-én, hétfőn. l felállani. (Megtörténik.) Többség. A ház többsége a javaslatot általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadja. Következik a részletes tárgyalás. Nyegre László jegyző (olvassa a czímet.) Lakatos Miklós jegyző: Thaly Kálmán! Thaly Kálmán: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Miután a vita az általános tárgyalásnál berekesztetett, mielőtt (Halljuk! Halljuk!) akár a miniszter úr nyilatkozott volna, akár valaki azon oldalról védelmére kelt volna a javaslatnak, tehát én, a ki tulajdonképen a másik törvényjavaslathoz vagyok felírva, ezen alkalomból, tudniillik a czímnél emelek szót a végből, hogy a t. honvédelmi miniszter úr által elmondottakra, a mennyiben egy hallás után lehetséges, lehetőleg röviden megtegyem igénytelen reflexióimat. A t. bonvédelmi miniszter úr mindenekelőtt Tóth János t. barátom és elvtársam felszólalását kárhoztatta, hogy olyan hangon ne beszéljen, pedig annál szelídebb már csak a galambbugás lehet, (Derültség a szélső haloldalon.) mint a minő szelíd, előszékeny és udvarias hangon ő beszélt. Egy pontot emelt ki azután a miniszter úr kívánságainkból, a melyen ő megütközött; azt tudniillik, hogy Tóth János t. barátom beszéde, szerinte, odairányúlt, hogy némely jóinduiatú ifjakat, a kik nem ismerik az ottani viszonyokat és könnyen hálóba kerülhetnének, visszariaszthatnák az ilyen beszédek, a minőt képviselőtársam mondott, pedig azon ifjak ott esetleg karriert is csinálhatnak. Ezt mondotta a t. miniszter úr. Ez a pártja a t. képviselőháznak, ha a térképre méltóztatnak nézni, hogy minő választókerületek által küldettek ide, annyira magyar, hogy rólunk még a rosszakarat sem teheti fel, bo,:y a magyar ifjakat az ő pályájukban akadályozni kívánjuk. Orültíuk rajta, ha magyar ember bármi téren boldogul; azonban bennünk itt a hazafias féltékenység szólal fel, mert számolnunk kell a mostani körülményekkel. Fejtegette itt gróf Benyovszky Sándor, a mit már sok év előtt fejtegettünk itt és a mi minden ily alkalommal hangsúlyozva lett pártunk részéről, hogy önálló állam önálló hadsereg nélkül nem létezik. {Élénk helyeslés a szélső haloldalon.) T.i i idehaza államnak csúfoltatunk, de külföldön bennünket annak el nem ismernek, mert csak Ausztria provincziájának tartanak, utalva az embassade-ok, követségek czímére, jelvényeire. Nekünk tehát, a kik nem rendelkezünk önálló hadsereggel, nagyon óvatosaknak és vigyázóknak kell lennünk, különben is nem jelentékeny nemzetünk, nem oly nagy számú, mint például az 50 millión felül levő német nemzet, vagy a 30 millión felül levő egynyelvű olasz, hogy ifjaink és épen a legtehetségesebbek, a kik nagy karrier csinálására volnának hivatva, megmaradKÉPVH. NAPLÓ- 1896 — 1901. VII. KÖTET. janak a magyar nemzetnek. (Igaz! Úgy van! a szélső haloldalon.) És mit tapasztalunk a közös hadseregnél ? Semmi egyebet, mint hogy azok, — nevekkel szolgálhatnék rőfszámra — kik épen karriert csinálnak, mire a nagy karrierhez eljutnak, annyira kivetkőznek nemzeti jellegükből, hogy az első generáczió elfelejti a nemzeti nyelvet, a második már nevét sem tudja jól kiejteni, ha magyar neve van. Szolgálhatnék iíyen katonai családi nevekkel, a kik nevüknek »cs« betűjét úgy írják, hogy a »c« fölé egy »v«-t írnak. A közös hadsereg amalgamizál a legjobban és a míg a germanizmus oly mértékben megmarad, mint eddig, minket hazafias aggodalom tölt el, mert a tapasztalat azt bizonyítja, hogy azoknak, a kik hadapródiskolákban, szóval az alsó nevelőintézetektől kezdve (Zaj jobbfelöl.) neveltetnek a közös hadsereg intézeteiben, kilencztized része németté válik; a kik pedig csak az akadémiából mennek oda, megengedem, inkább megtartják magyarságukat és ritkábban irtják ki belőlük a magyar szellemet. De ezeknek száma csekély, mert csak a vagyonosak mennek ide. Ez az aggodalom az, a mely minket eltölt a fölött, hogy a jelenlegi viszonyok között mindaddig, míg ezen országnak önálló hadserege nem lesz, féltjük az odatóduló ifjakat az elnémetesedéstől, nemzetüknek, fajuknak megtagadásától, a mely ama Nagyományos szellemmel jár, a mely jellemzi az osztrák hadsereget éä annak immár Európaszerte közmondásossá vált ezopfját. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) így méltóztassanak tehát érteni Tóth János t. barátom felszólalását. Azt mondja a t. miniszter úr, az anyanyelvről szólván, gróf Benyovszky Sándort, képviselő társam megjegyzésére, hogy hiszen az ujouczokat, a lengyelt lengyelül, a magyarokat magyarul oktatják. Igenis, a hol vannak olyan altisztek, a kik értik azt a nyelvet, azt az ujonczot eleinte a maga nyelvén szidják, puskatussal segítve, ha nem értik, ránczigálással,döfögélésekkel segítve míg meg nem értik azt a nyelvet, melyet legtöbb felebbvalójuk beszél. Hiszen tanuja lehet akárki a képzésnek, a mennyiben imitt-amott a közelébe férkőzhetik, őszi időben a gyakorlótereken. Némely ezrednél, a hol több altiszt van, a ki érti a legénység nyelvét, még megy ez, hanem hogy van ez leginkább magyar ezredeknél? A legmagyarabbaknál, ha veszszük, a kecskemétit, a debreczenit, az egrit, a marosvásárhelyit stb. biz úgy van ez, hogy nem azt nézik, mikor a legénységet kiképezik, hogy ki közülök a legtehetségesebb, legarratermettebb, legügyesebb arra, hogy altisztté váljék, hanem azt tekintik, hogy ki tud közülök valamelyest németül, és akkor azután, a kik a legénységből a
