Képviselőházi napló, 1896. VII. kötet • 1897. junius 14–julius 3.

Ülésnapok - 1896-120

134 120. országos ülés 1897. június 22-én, kedden. szakoskodni akarnak fölöttünk, nem lehet azt túrni, az embernek méltósága nem engedi meg, hogy a másik ne argumentumokkal győzedelmeskedjék felette, hanem egyszerűen nyers erővel, a többségnek erejével. Hiszen akkor még azok is, a kiktől a legtávolabb áll az obgtrukczió szándéka, az emberi gyöngeségnél fogva önkéntelenül is bele fognak kényszeríttetni abba, hogy nohát hadd lássuk, ki lesz az erö'sebb. Mert méltóztatnak tudni, hogy az ellenzék, ha mindjárt kicsiny is, ha kitartó és hogyha akarja megakadályozni a többséget az ő akaratának érvényesítésében, arra igen is van mód, sok mód, hatásos mód. Igaz, hogy erre azt mondják a t. túloldalon; ha nem is épen ebben a házban, de lapjaikban nem egyszer lehetett már olvasni, hogy majd behozzuk a délutáni vagy éjjeli üléseket. En a parlamentnek új tagja vagyok, de azért mégis el tudom azt képzelni, hogy a parlament régi tagjait az ilyen presszió kétségkívül arra fogja indítani, hogy vissza vágjon például azzal, hogy indítványoz egy pár száz stiláris módosítást és kér mindegyiknél névszerinti szavazást és aztán a házszabályok által megengedett egyéb, a tárgyalást végtelenül késleltető eszközöket is fel fog akkor használni. Azért én azt gondolnám, t. képviselőház, hogy ne legyen ezen törvényjavaslat feletti vita és tárgyalás a számbeli erőnek a próbája, mértéke, hanem a kapaczitácziónak; győzzön a jobb. (Helyeslés balfelöl.) Miről van szó, t. képviselőház? Arról, hogy a kormány szempontjából felette csekély, jelentéktelen dolgok, — mint t. képviselőtársam, Horánszky Nándor úr kifejezte — lappáliák, ne vétessenek ki az eskiidtbíráskodás alól, ne tétessenek a szakbíróság hatáskörébe át. A t. kormány és pártja részéről tehát, magának az igen tisztelt igazságügyminiszter urnak, a ki jelentése szerint is, ezek a dolgok valami igen-igen csekélyek. Ha a t. túloldal álláspontjából ezek a dolgok oly csekélyek, érdemes-e azért annyi időt vesztegetni, érdemes-e esetleg az ellenzéket a makaeskodással belekényszeríteni az obstrukezióba ? De azt lehetne mondani: hiszen valóban ezek a dolgok csekélységek, hát engedjen az ellenzék. T. ház! Az ellenzék álláspontjából azonban ez a kérdés épen nem csekélység, mert a sajtószabadság kérdése: kérdése annak, hogy miután már az ellenzék könnyelműsége következtében — ezt kimondom nyiltan — a kormánynak és pártjának sikerült a közszabadság biztosítékait meglehetősen megnyirbálni, most még ezt az utolsót, a sajtószabadságot is engedje-e megnyirbálni? (Helyeslés balfelől.) Az ellenzék álláspontjából tehát ez a kérdés épen nem oly csekélység, mint a t. túloldal szempontjából. Ez a különbség a két álláspont közt. Ezért kell a kormánynak és a szabadelvű pártnak engednie és ezért nem engedhet az ellenzék ebben a kérdésben. (Helyeslés a baloldalon.) De bátorkodom még egy körülményre rámutatni, noha nem tartozom a többséghez, arra a körülményre, a mely veszedelmes lehet a kormányra. Ugyanis tegyük fel azon esetet, hogy az ellenzék a többségnek merev álláspontja következtében csakugyan belekényszerűi az obstrukczionálásba. Mi lesz ennek a következménye? Már előbb mondottam, hogy ebben a kérdésben a közvélemény az ellenzék részén fog állani, — már is észlelhető ez — s én azt gondolom, hogy a legmagasabb helyen nem fogják azt egykedvűen nézni, hogy a t. kormány és a t. szabadelvű párt egy ilyen igen-igen csekély dolog miatt a magyar parlamentben felidézte az obgtrukczió rémét. Mindenesetre fel fogják ott vetni a kérdést: ugyan hát érdemes ezért az időt pazarolni? Érdemes-e ezért a magyar parlamentarizmust is oda juttatni, a hol Bécsben a Reichsrath van? Én nem hiszem, hogy irányadó körökben hozzájáruljanak ahhoz a felfogáshoz, hogy csak azért, hogy az igen tisztelt igazságügyminiszter úrnak, vagy a miniszterelnök úrnak — mert tulajdonképen csak erről van szó, nem is annyira a szabadelvű pártról, — igaza legyen ebben az igen-igen jelentéktelen kérdésben is, hogy megmutathassák azt, ország-világ előtt, hogy íme ellenzék*, téged azért mégis eltiportunk, leszavaztunk. Azért én igen kívánatosnak tartanám azt, hogy ebben a kérdésben a parlament különböző pártjai között végre a méltányosság, az igazság, a kapaczitáczió útján megegyezés létesüljön, hogy elkerüljük az obstrukcziót, annak a kellemetlenségeit. Ezeket az obstrukczióra nézve, mivel már az ebben a házban is felvetve lett, szükségesnek tartottam megjegyezni. Nem térek még egészen reá a tárgyra, hanem megemlítem még azt, kapcsolatosan azzal, hogy most aratás elején jönnek egyre mást a a törvényjavaslatok, még pedig olyan törvényjavaslatok, a melyek tárgyalása időhöz van kötve s halasztást nem tűrnek. Az igen tisztelt kormánypárt, illetve az igen tisztelt kormány természetesen úgy fogja fel a dolgot, hogy az ellenzék már csupa hazafiaskodásból is siessen eme javaslatok mielőbbi letárgyalásával. Eszembe jut azonban itt a t. kormánynak egy mulasztása, most, midőn egyre-másra adja be a törvényjavaslatot tárgyalás végett, akkor, midőn már szünetnek kellene lennie. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Miért nem tetszett beadni a most szőnyegen levő törvényjavaslatot és a többieket tavaszszal, . . . Erdély Sándor igazságiigyminiszter: Nem voltak készen; el is kell készíteni!