Képviselőházi napló, 1896. VI. kötet • 1897. április 28–junius 12.

Ülésnapok - 1896-111

3Q4 111» országos ülés 1897. juiiius 10-én, csütörtökön. A magyar sajtó évtizedeken át becsülettel teljesítette hivatását. Biztatója volt nemzetének a csüggedés napjaiban, hűséges segítőtársa később az állam feladatainak megoldásában ; éber őre jogainak megóvásában és biztosításában. Bizony-bizony, hogy a magyarnak több jogát nem dobták lomtárba, mint a mennyit tényleg odadobtak; bizony-bizony hogy államiságunknak toldott-foldott épülete annyi a mennyi elisme rést tudott aratni az egész világ előtt; bizonybizony, hogy a magyar nép szivében a történelmi vágyak érzete kiolthatatlan lánggal ég : azt nem a t. túloldal harminczéves párturalmi egyedárúságának, hanem a magyar elemek kitartásának és a magyar sajtó szívósságának köszönhetjük csupán. (Élénk tetszés. Úgy van! Igaz! balfelöl). Hangja tisztességes volt és nem czéda; iránya hazafias és nemes. És ime most hála fejében alkotmányosságunk harminczéves jubileumának emlékére megajándékoztak a szabadelvű párt szabadelvű bajnokai a 16. §. béklyójával és nyűgével. Megajándékoztak — a mint a t. miniszter úr mondta — magának, a sajtónak érdekéből, csupa jóindulatból. De az a jóindulat, szerintem, t. ház, csak olyan számba jöhet, mint mikor a kötélre elítélt katonának golyót ad a legfelsőbb kegyelem; ez a jóindulat csak finom formába bújtatott selyemzsinór. (Tetszés a szélső baloldalon.) És hogy ez a felfogás részünkről nem túlzás, nem ok nélkül való aggodalom: arról meggyőzött bennünket minden kétséget kizárólag magának a belügyminiszter úrnak a közelmúltban elhangzott ideges nyilatkozata ; annak a miniszternek kijelentése, a kinek elsősorbani esküvel fogadott hivatalos kötelme lenne a polgárok jogai felett való őrködés. Hallottuk erélyes kijelentését, a melyben megfenyegette a 16. §. szájkosarával a kötelességét becsületesen teljesített sajtót ; hallottuk az atyai jóindulat leple alá rejtett fenyegetését, a mely az állampolgárok jogainak egyszerű elkobzását jelentené. Megértettük azokból a nyilatkozatokból, hogy a t. belügyminiszter úr annyira szemérmes, hogy pirulni volt kénytelen, de nem akkor, midőn védőszárnyai alá vett oly tetteket, a melyek miatt méltán pirulhatott volna, hanem akkor, a midőn az a lenézett sajtó megfeledkezett az ő nézete szerint való rendeltetéséről, hogy tudniillik tussoljon, dementáljon és leplezzen és még az utolsó órában is, a midőn jogai felett a halotti tort készülnek megülni, elég vakmerő volt magát izmosnak és életerősnek érezni. (Élénk tetszés és helyeslés a szélső baloldalon.) Megtudhatták a magyar királyi egyetem polgárai, hogy első kötelességük a közjogi kiegyezés bölcseségeit, bevádolni, mert ki tudja, egyikőjüket-másikójokat arra is szánhatja majd végzete, hogy Magyarország minisztere legyen és mily szégyen lenne reá s az állásra, a melyet majdan betölt az, ha fogyatékosak lennének közjogi szakismereteik. Ez a jövendő Magyarország képe: így tárta elénk annak reflex tükörét Magyarország belügyminisztere. Bántó e kép, sérti is a szemet, de legalább őszinte és igaz. Megszorítani a sajtót, elvenni a gyülekezési jogot nyíltan, a mit eddig korlátozva tűrtek, ez az a kettős ezél, a melyet kitűzött maga elé a szabadelvűnek nevezett uralom. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ám tegyék, haladjanak a megkezdett úton gyorsan előre, de előbb-utóbb úgy fognak járni, hogy Kossuth Lajos szavait idézzem, mint a zsarnok, a ki megparancsolta a napnak, hogy hajnalban fel ne keljen. Es midőn mégis pirkadni kezdett, földhöz verte az órát, a mely ötöt ütött, kicsavarta a pacsirta nyakát, a mely pitypalatyolt, mondván: ha te óra ötöt nem ütsz, ha te pacsirta énekeddel nem jelzed a reggelt, akkor sötétség marad. Szegény óra! Szegény pacsirta! Szegény magyar hazám! Pedig ez nem mese ám! Ám üssék a földhöz a pacsirtát, a szólásszabadságnak magasba szálló légi hírnökét, nem lesz örök sötétség; egy más pacsirta ismét szólni fog előbb-utóbb és mégis megvirrad! (Hosszantartó élénk tetszés és éljenzés a bal- és szélső baloldalon. Szónohot számosan üdvözlik.) Lázár Árpád jegyző: Pichler Győző! Pichler Győző: T. ház! (Halljuk! Halljuk !) Mielőtt mai felszólalásom tulajdonképeni tárgyára térnék át, engedje meg a t. ház, hogy csak röviden foglalkozzam a ma itt elhangzott beszédek egyikével, még pedig Krístóffy József képviselőtársam beszédével. Krístóffy József képviselőtársam felszólalásából csak egy tűnik ki, hogy tizenhétéves közpályáján arra a konklúzióra jutott, hogy végtelen rosszakarattal viseltetik a magyar sajtó iránt és olyanokat fog rá, olyan vádakkal illeti, melyek a világ összes sajtója közül ép csak a magyar sajtót nem illetik meg. De nemcsak ő, hanem itt a házban azok, a kik a javaslat mellett szólaltak fel, kivéve egy felszólalást, legádázabb és legdurvább vádakkal illették a szabad sajtót, és bár erősnek tűnik fel ez a kifejezés, de a sajtó ilyen megtámadását semmi más szóval nem lehet itt jobban jellemezni, mintha azt mondjuk rá, hogy durva az a támadás, itt folyton arról beszélnek, hogy a 16. §. az egyének magánbecsületének, a házi tűzhely szentségének a megóvására hozatott. Nem erről van a 16. §-ban szó. Ez csak a magánegyénekről szól; de a házi tűzhelyen és a magánbecsületen kivűl a magáuegyénnél még