Képviselőházi napló, 1896. VI. kötet • 1897. április 28–junius 12.

Ülésnapok - 1896-107

27Q 107. országos ülés 1897, találom a sajtó ezen helyzetét. Mindabban tehát, mit el fogok mondani, még ha talán kevésbbé tetsző, hangulatkeltésre nem egészen alkalmatus g hangzatos jelszavakat készségesen nélkülöző lesz is, csak a sajtó hatalmának, erejének és annak ismerete mellett, hogy a tisztességes sajtónak a javaslat ellen való állásfoglalása leginkább teljes büntetlenségének büszke öntudatára vezethető vissza: a sajtó irányában táplált igazi jóakaratom és szeretetem fog vezényelni. (Tetszés. Halljuk! jobhfelöl.) Midőn sajtónk nálunk elnyerte, kiküzdötte szabadságát, gyermekkorában volt. Zsenge palánta volt, meg kellett tehát öt mindenkép védeni, óvni, a honpolgárok összességének tekintélye, a közlelkiismeret védelme, oltalma alá helyezni, bűneit a kevesebb korlátok között mozgó és tapintatosabban eljáró egész nép nevében megtorolni, tekintélyével fedezni, még hibái iránt is elnézőnek lenni, miként a jó anya még sok rosszat is védelmébe vesz, igazol, megbocsát féltett, fejlődő magzatának. Ugyanily gyermekkorában volt mostani felfogásunk és megítélésünk szerint és mostani helyzetünkről visszatekintve, igazságügyünk is. Hogyan lehetett volna tehát akkor józanul e két gyermeket egymás védelmére bízni? Mindnyájan tudjuk, hogy napisajtónk abban az időben alig néhány hírlappal volt képviselve; s hogy most napisajtónk mennyire megnőtt, megizmosodott, mennyire nagy lett, mily óriási, ellenállhatatlan hatalommá fejlődött: azt meg már bizony rövid szavakkal elmondani sem lehet. Mindnyájan tudják, hogy mi volt nálunk abban az időben a jogszolgáltatás. Méltóztassanak nekem megengedni, hogy elbeszéljek bizonyos eseményt, mely a salamoni döntésre szolgált alkalmul s az én jogi tudományom első gyakorlati iskolája volt, hogy e kép a szükségnek megfelelőleg s kellőleg illusztrálja az elmúlt idők igazságát. (Halljuk! Halljuk!) Történt az Úrnak 1861. esztendejében, hogy Pozsonymegyében, a galánthai főbíróságnál, Kupricz Mihály uram töltötte be az esküdti tisztséget, kiről általános volt a hamisítatlan közvélemény, hogy a jövő század egy nagy igazságügyminisztere született idejekorán. (Derültség.) Történt az is, hogy ugyanakkor nagy sokadalom, nagy kirakóvásár volt Szered mező városában, melyre a vásári bíráskodás ellátására megnevezett esküdt uram szállott ki. Sok sátoros vásáros is volt; de a fazekasok, ősi szokás szerint, cserépfazekaikat a város piaczán, a földre rakták szép sorban egymás mellé s úgy csaptak vásárt. Történetesen egyfogatú szamaras talyiga június 2-án, szerdán. hajtott keresztül a város piaczán s a szamár, megbokrosodva a szokatlau nagy zajtól, minden kommandó nélkül nekirugtatott talyigájával a földre rakott sok cserépfazéknak s azokon éktelen üvöltéssel keresztül-kasul száguldva, belőlük fölös számút összetörött. (Derültség.) Esküdt uram kéznél volt, mi volt tehát természetesebb, mint hogy megtörtént a nagy panasz. Bizonyos volt már, hogy a kár megtörtént, bizonyos volt az is, mi a kár oka, de annál nagyobb kétely merült föl aziránt, melyet a perlekedő atyafiak éles szóváltása még nagyobbra nevelt: hogy hát voltaképen mennyi is az a kár, mily nagy is azon összeg, mit meg kell téríteni? Esküdt uram, az igazságügynek nagy atyamestere, maga mellé parancsolta hajdúját, garmadába söpörtette vele a szamár által összetört fazekak cserepeit, azután egymásután ép fazekakat kért a kárvallott fazekastói s miután fölírta árukat, a földhöz verte egymásután őket, míg az így általa összetörött fazekak cserepei akkora garmadát képeztek, miut a szamár által összetörött fazekak cserepeinek garmadája. (Derültség.) Végre összeadta az általa összetörött és feljegyzett fazekak árát s az így nyert összeget ítélte oda a panaszosnak, ki vakon bízva esküdt uram páratlan tekintélyében bizonyára csak otthon, midőn a prima nótájából a főkönyvbe vezette be a napi keresményét, vette észre, hogy ő tulajdonképen kártérítés fejében semmit, egy árva garast sem kapott. (Élénk derültség és tetssés johbfelöl. Zaj halfelöl.) A szegény szamár pedig, mely mindennek okozója, megindítója volt, ámulattáí-bámulattal nézte végig az egész proczedurát, az ő okos ábrázatával, mintha csak az egész arcza, csupán egy nagy szem lett volna. (Élénk derültség.) Ilyenek voltak bíróságaink, ilyen volt nálunk az ítélethozás, sajtószabadságunk zsenge korában ; míg most csakugyan büszkén emelt fővel dicsérhetjük szakbíróságunknak rövid idő alatt szerzett nagy képességét; büszkén, emelt fővel dicsérhetjük önfeláldozó munkásságát, tisztességét becsületességét, soha senki által kétségbe nem vont függetlenségét. Elég, ha ráutalok ezen irányban még jogtudományi irodalmunk fejlettségére; azon örvendetes eseményre, hogy részben kibontakoztuuk már az Írásbeliség nyűgéből; hogy most már a becsületsértés és rágalmazás nálunk sem magánvétség többé, mint volt azelőtt, hanem büntetőtörvénykönyvünkben van nekik helyök; hogy a valódiság kifogása javarészben meg van engedve; hogy nemcsak rendes törvényszékünk, hanem valóban büntető szakbíróságaink vannak; elég, ha ráutalok ügyvédi karunkra, melynek így is eléggé sikeres működését egyedül az eddig fennállott írásbeliség, továbbá a kar tagjainak nagy száma és végre kamaráinak csekély hatás-