Képviselőházi napló, 1896. VI. kötet • 1897. április 28–junius 12.
Ülésnapok - 1896-107
107. országos iltís 1897, junins 2-au , szerdán. 265 és az egész kormány, a mely szolidaritást vállal ebben a kérdésben, csak azok becsületét tartja közérdekűnek, a kiket a büntetőtörvénykönyv 262. és 461. §-ai felsorolnak, a többi polgároknak becsülete, azok működésének megbírálhatása a miniszter úr szerint nem képez közérdeket, azoknak oltalma végett tehát nem kell törvényes módot nyújtani arra, hogy a közvéleményt leginkább megnyugtató garaneziák mellett lefolyó bíráskodás útján szereztessék meg az elégtétel. A t. miniszter úr szerint az nagyon közérdekű, hogy mit művel egy községi bíró, jegyző, rendőr, vagy fináncz, de nem érinti szerinte a közérdeket, hogy mit művelnek a többi kategóriák, például egy magánzáloghäz-tubijdonos, egy szédelgő bankár, egy gründoló konzorczium, a mely a holdba akar vasutat építeni, egy előkelő kerítő, egy pártelnök, egy kaszinó elnöke, vagy annak a választmánya és a közéletnek ezer meg ezer kategóriája, a mely tényezők azon tudatból, melyet a t. miniszter úr most beléjük olt, hogy tudniillik a sajtó munkásai tudva azt, hogy esetleges támadásaikért a törvényt szárazon alkalmazó bíróság elé lesznek állíthatók, üzelmeiket leleplezni esetleg nem merik, nagyobb bátorságra fognak szert tenni. Ebből egy gazdasági haszon fog származni, ezen tudatból fokozott bátorságot fognak menteni arra, hogy a közszabadság, valamint egyeseknek társadalmi jólétét, biztonságát veszélyeztessék és a rájuk nézve mindenesetre lukrativ üzletet annál arezátlanabbúl folytathassák. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) De mindezekben, t. ház, a miniszter úr nem látja azt a fokozott védelemre érdemes közérdeket, azoknak leíeplezőit elrettenti, nehogy ä nyilvánosság előtt sajtó útján merjék támadni az ilyen közhasznú tevékenységű individuumokat. Ez a közérdek az, a melyet a t. kormány védszárnyai alá akar venni, mert ott még nincsenek elegen. T. ház! A másik indító ok, melyet a kormány, mint elhatátozásának rugóját említ, az, hogy az esküdtek túlterhelésétől kivan óvakodni, nehogy a túlterhelés folytán az egész intézmény is népszerűtlenné váljék. Ez igen hangzatos és fülbemászó argumentum, de azt hiszem, hogy erősen túlhaladott álláspont, mert a becsület kérdésének elbírálása társadalmi érdek is, tehát ezt a társadalomra ruházni talán inkább helyes, azt a társadalom inkább megemészti, mintha olyan terhet kap, a melyre addig nem aspirált. De, t, ház, hiszen látjuk, hogy a becsület elleni támadások legtöbb esetében az elégtételnyújtás körűi most is a polgárok járnak el és működnek közre. Képzelhető-e — becsületérzéstől áthatott — olyan polgár, a ki polgártársa megtámadott becsületének helyreállításában ne a legnagyobb kés zs éggel ajánlaná fel szolgálatát ? KÉPVH. NAPLÓ. 1896—1901. VI. KÖTET. T. ház! Ezt feltételezni nem is szabad, nem is lehet, mert hiszen az a készség, a mely az ilyen elégtételszerzés munkájában a polgárok egy bizonyos rétegében nyilvánul, az teljes meggyőződésem szerint át fogja hatni a társadalom összes rétegeit, ha a polgár tudni fogja, hogy polgár • társa becsülete az ő kezében van. Van a t. miniszter úrnak egy igen erős argumentuma, melyre, úgy látszik, súlyt fektet. Az esküdtek verdiktjei — úgymond —- a magánbecsület elleni vétségek esetében nem megbízhatók, sőt — azt hiszem — nem czáfolhatja meg a t. miniszter úr, hogy az igazságügyi bizottságban még arra a kifakadásra is ragadtatta magát, hogy az esküdteknek nincs érzékük a magánbecsület iránt. (Mozgás a szélső baloldalon.) Meg is indokolta e famózus kijelentését azzal, ho#y ezek az emberek egymás közt hallják a legazemberezést és így nincs fogékonyságuk. Nemcsak alaptalan e vád, t. ház, hanem sűlyos bárd gyanánt hull vissza annak fejére, a ki a szelekcziót megalkotta, mert ebben inpliczite az foglaltatik, hogy az ő szelegáló bizottsága Agy fog működni, hogy az általa megalakítandó esküdtbíróságnak nem lesz érzéke a magánbecsület iránt. T. ház! Ily esküdtekre azután aligha lehet bízni a felségsértés legsúlyosabb eseteit, a melynek még a magánbecsület iránt sincs érzéke. Inkább lemondok azon ábránd megvalósításáról, a melyért eddig egész életemben csendesen küzdöttem, semhogy ily alapokon létesíttessék az esküdtbíróság, melyről a szentenezia már ma ez. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Komoly oldala van ennek, t. ház. Hisz az esküdtbíróságok működése körében állítólag keletkezett inkonveniens ítéletekre való hivatkozás, minthogy a t miniszter úr, mondja, igen súlyos vád, melynek elbírálásánál legalább tudnunk kellene, honnan meríti a t. miniszter úr ezt a kijelentését, melylyel nemcsak azon ítéleteket proskribálja, a melyekre ezt kimondja, hanem közvetve azon esküdteket is, a kik ezen ítéletek hozásában résztvettek. Hát részt vett a t. miniszter úr ezen tárgyalásokon? Átélte mindazon momentumokat, melyek a lelkiismeret szerint ítélő esküdtek meggyőződését vezették ? Hisz e nélkül pálczát törni az esküdtszék fölött nem szabad senkinek. És ez a vád annyival veszélyesebb, mert nemcsak alaptalan, hanem oly előkelő helyről származik, melyet most a t. miniszter úr elfoglal. Hát a t. miniszter úr, mint a szakbíróság egyik volt kiváló tagja, nem érez valami lelkiismeretfurdalásfélét azon mentális rezervátával szemben, melyet elkövetett, midőn a bírósági szervezet egyik tényezője felől ily ítéletet mond, elhallgatván, hogy a szakbíróságnál is nagyon gyakran 34
