Képviselőházi napló, 1896. V. kötet • 1897. márczius 11–április 24.

Ülésnapok - 1896-71

86 71. orgzágos ölés 1897. márczins 16-án, kedden. (Halljuk! Halljuk! a szélső haloldalon.) a melynek megtámadása nem minősíttetett személyes kérdésnek. Mindjárt végzek én ezekkel a dolgokkal; pár perczig fog csak tartani. (Halljuk! Halljuk!) A franczia eljárásban csak az a visszásság létez, hogy a bíróság, a szenátus megszakítva hallja a pereket. Az egyik perben épen bevégezte az Ügyvéd a végbeszédet egy oly beszédre, a mely két hét előtt tartatott; ez lelép és fellép ismét egy másik ügyvéd, a ki válaszbeszédet mond el oly ügyben, a melyben az ellenbeszéd nyolcz nappal, vagy két héttel előbb tartatott. Sohasem birja a szenátus a plaidoyer-k teljes képét. Ennek megakadályozása czéljából kellett tehát javaslatomba felvennem egy oly szakaszt, a mely ezt lehetetlenné teszi. Ez az a 114-ik szakasz. Ennek a lényeges rendelkezése ez (olvassa): ... >de a törvényszék rendszerint más ügynek tárgyalásába nem bocsátkozbatik, míg a letárgyalt ügyet el nem intézte.« E mondatnak van itt egy előmondata (olvassa) ; »A megkezdett tárgyalás a felek és bírák szükséges pihenése czéljából félbeszakítható ugyan« ... De a t. államtitkár úr csak ezt az első részt olvasta fel, a lényeget fel nem olvasta és ebből bizonyította rám, hogy »ime egy kodifikátor, a ki szieszta-paragrafust csinál: (Derültség.) a ki paragrafust csinál arra, hogy a bírák egy stéhkriglire mehessenek. (Élénk derültség a balés szélső baloldalon.) Mindenki fogja tudni méltányolni, hogy ez a harczmodor talán nem egészen való a parlamentbe. A büntetőtörvénykönyv 92. §-ának nemértésével is vádol, de valóban ez oly kisszerű, hogy erre már nem is reflektálok. Sok más után áttér a t. képviselő úr példaképen, nem kimerítően felhozott egy pár indítványomra és azokat már eleve azzal depopularizálja, hogy panaczeáknak nevezi. Pas, pasa, pan: mindenre való orvosság. Én, t. ház, semmiben, sem a politikában, sem a medikában, sem a jogban nem fogadok el, nem ismerek el mindenre való orvosságot, legkevésbbé pedig ezekben látok panaczeát; mert kijelöltem, hogy mire lehet használni és mily részben, sőt a használatnak még perczenttételeit is megmondtam. Szerinte ezek mind rosszak és nevetségesek, különösen az én szegény référérendszerem, a melynek második tételében felsorolt eseteit elővette és mint a pasziánsz-játékos a kártyákat veti, úgy rakosgatta azokat ide, oda, hogy hová valók: az egyik a szolgabíróhoz, a másik a gyámhatósághoz, a harmadik a végrehajtóhoz való, a negyedik sehová se való, (Derültség.) azt kiveti és így tovább. A pasziánsz, hogy németesen mondjam »nem ment ki«. De a t. államtitkár úr fejedelmileg mulatott rajta. (Derültség balfélól.) Vájjon nem gondolt-e hozzá valamit? (Derültség és tetszés balfelöl.) Azt mondja a reféréről, hogy ez csak ott van helyén, a hol Rőle-rendszer van. Nohát, t. ház, volt-e Rőle-rendszer a mi városi bíráink idejében ? Volt-e Röle rendszer a mi vásári bíráskodásunk korában? Vagy van-e Rőle-rendszer a svájczi kantonokban, hol ez az intézmény meghonosodott? Miután áttér a magánjogi törvénykönyvre a szerződések és jogügyletek tekintetében ajánlott iráskényszert perhorreskálja. Azért mondtamhogy ő, mert ő vállalt el mindent. És e tekintetben azt mondja : szabadságszerető nemzetünk, nek az okirati kényszert nem szabad ajánlani. T. ház! A minden kényszert eltipró franczia forradalom hullámai még nem csillapodtak volt le egészen, a nép még javában énekelte a »Marseillaiset«, és a kövekre, az utezák sarkaira és a középületek falaira véste a liberté, égalité és fraternité szavakat és I. Napóleon be merte hozni az okirati kényszert egy országban, a mely ország lakosságának a fele analfabéta volt. S ha Napóleon oly véleményre hallgat, a minőt a minap itt hallottunk, szóba sem állott volna azzal a négy kodifikátorral, a ki négy hó alatt készítette el a magánjogi törvénykönyv javaslatát. Mi lett volna ennek a következménye? Az lett volna a következménye, t. államtitkár úr, hogy Francziaország egy századig nélkülözte volna jogállapotainak mai rendezettségét, hogy azon ä nivón állott volna, a melyen Magyarország az országbírói értekezlet óta van. És most a Place-Vendőme fordító osztálya belevethetné magát abba a munkába, hogy a német birodalom polgári törvénykönyvét francziára lefordítsa. T. ház! Kihevertük a tatárjárást (Derültség a szélső baloldalon. Halljuk! Halljuk!), kihevertük a török uralmat, ki az abszolutizmust és a provizóriumot, . . . Barabás Béla: Csak a németet nem ráztuk le! Madarász József: Fájdalom! (Derültség.) Emmer Kornél: ... de egy kulturális annexiót Németország részéről, önkéntes meghódolást egy nagy szomszéd előtt, azt nem heverné ki ez a nemzet soha. Képzeljék, ha összes bíráink, ügyvédeink, jogtanáraink vannak megnyerve egy ily kulturális annexiónak, mily borzasztó pusztítás az! Ha ezt megvalósítjuk, akkor mondhatjuk Lubbock-kal: »gone is gone, and lost is lost for ever!« A mi elmúlt, az elmúlt, és a mi elveszett, az el van veszve örökre. Csak egyet még! óvakodnom kell attól a feltevéstől, mintha a jelen vitában való szereplésem akár az elmélet, akár a tudomány, akár szellemi munkásaink tiszteletreméltó szorgalma ellen volna irányozva, mintha kicsinyelném akár