Képviselőházi napló, 1896. V. kötet • 1897. márczius 11–április 24.

Ülésnapok - 1896-71

71. országos ölés 1897. mérezius lG-áu, kedden, f] ne kelljen folyton mobilizálta s ha valaki a járásbíróságnál vagy a törvényszéknél mint kiválóan használható erő bizonyosodott be, annak ne kelljen előléptetését úgy keresnie, hogy felkivánkozzék a királyi táblához s fokozatos előléptetésben tovább, hogy ha az állam és a kormányzat éideke azt követeli, hogy az illető egyén azon a helyen teljesítse továbbra is közérdekben hasznos működését, ő ugyanazon a helyen megfelelő előléptetésben részesülhessen. Röviden szólva, lehetővé tétetett, hogy a járásbíróból ugyanazon a helyen táblabíró, a törvényszéki bíróból táblabíró, a törvényszéki elnökbői kúriai bíró legyen. De ez a dolog nem lett eléggé konzequenter keresztül vezetve, mert előáll a következő eset. Ez a kinevezés mindenesetre honorálása a tevékenységnek, ha valaki előléptetésben részesül, de ugyanazon a helyen hagyatik meg. Már most az a járásbíró vagy törvényszéki bíró, kit ez a megtiszteltetés ér, megmarad a helyén, de az előléptetés pro futuro el van zárva, mert '6 a rangsorba az összlétszámban úgy kerüi bele, hogy ha ő később felkerül a királyi táblához vagy kúriához, az utána kinevezett, de tényleg a grémiumban működő bírák megelőzik őt. így természetesen nem segítünk a dolgon, ha ez igaz, mert a mint; az a bíró táblabíróvá válik, minden aspirácziója felébred arra, hogy ettől a békótól' menekülhessen s igyekezni fog a grémiumba bejutni. Ennélfogva, ha továbbra is helyesnek tartja a törvényhozás ezen általam is helyesnek tartott elvet, hogy az illetők kellőleg érvényesíthessék ott a bíróságoknál tehetségeiket és ismereteiket a haza és az igazságszolgáltatás javára, ágy feltétlenül gondoskodnunk kell arról, hogy ez az anomália be ne következzék, hogy az így jutalmazott bírák el ne legyenek zárva további előléptetésüktől. Az adminisztráezió terén még egy pontról szándékozom megemlékezni: a díjnokok rendkívül sanyarú helyzetéről. Azt hiszem, e házban fel vagyok mentve attól, hogy ecseteljem, mi az olyan embernek sorsa, kivált ha családos ember, a ki 60—80 krajczár napidíjból tengődik. Hogy erre nagy igazságszolgáltatási érdekeket, hivatalos titkokat bízni nem lehet, tőle szorgalmas, becsületes munkát várni talán nem is jogosult, ezt fölösleges részleteznem. Nem is teszek most szemrehányást a törvényhozásnak, hogy e páriákról mindig megfeledkezik s mindig a magasabb fokozatú, aa élet bajaival nem annyira küzdő emberek során javítunk. Nem akarom én, hogy e qualifikáczióval talán nem is bíró, egyszerű leírásra képes embereket krőzusi helyzetbe juttassuk; de magában az igazságszolgáltatás érdekében van, hogy ne legyenek ott éhenkórászok, a kik szinte rá vannak utalva, hogy a hivatalos titok darusításával vagy más mellékszolgálmányokkal legalább a nélkülözés sanyarúságaitó! meneküljenek. Megemlítem a szoboszlói járásbíróságot, mely egyike a legpéidásabbaknak; a miniszter úr is meg fogja ezt erősíteni, mert ott restanczia egyáltalában nincs. Azok a szegény emberek, a kik ott ily becsületesen dolgoznak, kivált ha családosak, megérdemlik, hogy 80 krajczár helyett legalább egy forint napidíjuk legyen. Nem hiszem, hogy az ellenzéken csak egyetlen ember is akadna, a ki ezt ellenezné! (Úgy van! a szélsőbalon.) Ha ez így van, mi akadályozza a miniszter urat, hogy ezt a húsz krajczárnyi, alig számottevő többletet a pénzügyminiszterrel szemben érvényesítse, a mikor más téren százezereket is könnyelműen megszavaznak? Azért, ha a miniszter úr ez emberek helyzetén javítani nem fog, ez tisztán rajta fog múlni, rajtunk nem. (Helyeslés balfelől.) A kérdés, eltekintve szocziális jelentőségétől, igazságszolgáltatási szempontból is aktuális. Napról-napra látjuk, hogy a sajtóban hírforrásoknál, pártkülönbség nélkül, előfordul a hivatalos titok elárulása. Valaki pár forintért, öthúsz forintért nagy államtitkot bocsát árúba, koczkára tess-i egész exiszteneziáját, mert a véginség utolsó fokán a megélhetéssel, az éhínséggel küzdve teszi ezeket a lépéseket. És ez mire vezet, t. ház? Árra vezet, hogy az igazságszolgáltatás kénytelen politizálni, a mit eléggé nem tudok kárhoztatni. Meg van a büntetőtörvénykönyv alkotva; a büntetötörvénykönyv ismeri a hivatalos titok elárulásának bűntettét, de miután a díjnokok nem szolgálnak felesküdve, miután ennek a törvénynek itt szabályozott konstitutív elemei szerint nem követheti el a díjnok a hivatalos titok elárulását, mit csinál a kormány ? Oly emberekkel, a kik 60—80 krajczárral díjazott emberek, a kik a törvénynél fogva nem is alkalmasok arra, hogy őket hivatalos titok megőrzésére alkalmazzák és használják fel, mit csinál a bíró ? Csavarint egyet a büntetőtörvénykönyvön és az mondja, hogy ez nem hivatalos titok elárulása, hanem megvesztegetés bűntette. T. ház! Bizony őszintén megvallom, hogy ez nem válik az igazságszolgáltatásnak, az állam magasabb érdekeinek előnyére, javára, ha ily exisztencziák tovább való tengésével nemcsak a szocziális igazságtalanságnál maradunk meg tovább, hanem lehetővé és megengedhetővé tcszszük a bírónak azt, hogy máról holnapra törvényt kezdjen csinálni, necsak interpretálja azt, hanem egyszerűen hatályon kivííl helyezze és mást csináljon helyébe, azután pedig kitekerje a törvény nyakát. A t. miniszter úrtól függ, vájjon fog-e nekem ezen a téren megnyugtató választ adni, vagy sem.