Képviselőházi napló, 1896. V. kötet • 1897. márczius 11–április 24.
Ülésnapok - 1896-68
:/. 83. országos ülés 1897. márczius 11-én, csütörtökön. tekét és megvalósulását látjuk előttünk teljes képében: a kontradikczionális eljárás jelentőségét. (Teísíés balfelől.) Csak ritkán jut az ellenzék azon szerencsés helyzetbe, a melybe ma jutottunk, hogy páholyból nézzük az igazságügyi vitát, látjuk a vádlottat, és nekünk, t. ház, (Zaj. Elnök csenget.) a bíró szerepét van szerencsénk betölteni a két nemesen küzdő féllel szemben. (Tetszés balfelöl) És ez a szerep mindenesetre méltó az ellenzékhez. Csak ritkán jutott nekünk osztályrészünkül. T. ház! Általában véve nem szabad kifogásolni, sőt szerencsés jelenségnek tartom azt, ha a többség táborában megnyilatkozó képviselők önálló véleményt nyilvánítanak, meggyőződésüket érvényesíteni kívánják, politikai törekvéseiknek a parlamentben kellő támogatást kivannak szerezni. Mégis, t. ház, a miért én tulajdonképen felszólalok: rám nézve az a benyomás, — és ettől nem tudok menekülni — hogy ez a mostani egész költségvetési vita, de különösen annak az igazságügyi tárgyánál lejátszódó része talán nem egészen felel meg azon parlamentáris tradiczióknak, a melyekben eddig felnevelkedtünk. Én azt teljesen értem, jogosultnak tartom, sőt helyeslem is, ha — mondom — egyes konkrét kérdésekben a többség táborában ülő férfiak önálló meggyőződéssel vannak, annak a nyilvánításához kellő bátorsággal is birnak. Egész más szempontból mérlegelem azonban Emmer Kornél t. barátom felszólalását, mert itt azzal állunk szemben, hogy egy képviselő, a ki — hozzáteszem — a bírói és az ügyvédi pályán magának tiszteletreméltó oly nevet vívott ki, hogy egy ország közfigyelme kiséri szavait, mikor az igazságügyi tárczánál az egész igazságügygyei és annak nagy problémáival szemben egy jottányira nincsen megelégedve, öőt homlokegyenest ellenkező programmot állít fel s ezt nem azzal kiséri, hogy a költségvetést nem fogadja el, mert bizalommal az igazságügyi kormány iránt nem viseltetik, (Igaz! Úgy van! a széhö baloldalon.) hanem talál magának egy formulát, a melylyel a költségvetés általános vitájában felszólal, a nélkül, hogy kellene neki konkludálnia oda, hogy elfogadja-e a költségvetést vagy nem? A t. képviselő úr tegnap az egész országot teljes tájékozatlanságban hagyta aziránt, hogy bizalmatlansággal viseltetik-e az igen tisztelt kormány iránt azok után, a miket elmondani szíves volt (Úgy van! a szélső baloldalon.) és teljes tájékozatlanságban hagyott nemcsak engem, ki nagy figyelemmel kisértem felszólalását, de hagyta az országot is aziránt, hogy akkor, mikor egy férfiú, a ki az igazságszolgáltatás nagy érdekeinek szentelte tettekben és eredményekben gazdag életét, tehát ez a kérdés az, a mely őt a parlamentbe vonzza elejétől, ha ebben a kérdésben nem ért egyet az irányadó férfiakkal és tényezőkkel, miért onnan mondja el panaszait és nem az ellenzék padjairól, a honnan a bizalmatlanság nyilvánítása a parlamentarizmus törvényei szerint egyedül volna helyes? (Úgy van! balfelől.) Ezt taitom én, t. képviselőház, betegségnek, mert a parlamentben a harmónia szempontjából — ne méltóztassanak profánnak venni a hasonlatot — mint egy jól zenélő zenekarban az egyik prímet húzhat, a másik kontrázhat, a harmadik brácsát játszhatik és brugót, (Derültség.) de habár a különféle hangszereken érvényesülő harmónia ellen soha sem lehet kifogásunk; de mikor a primhegedtín az egyik a Rákóczy-indulót játsz8Ea, a másik a »Gott erhalte«-t, az ilyen zenekarból sem az életben, sem a parlamentben nem kérek. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Minket közelről érdekel e kérdés, t. képviselőház. A parlamentáris élet egészséges fejlődésére vet árnyat, ha lehetséges az, hogy a t. több-ég táborában ülő férfiak, a mint azt naponként látjuk, az »öte toi que je m'y meíte« elve alapján a kormánypárt padjairól tartanak ellenzéki beszédeket. Megvallom őszintén, tudok egy pár nyelvet, de francziáúl nem tudok; de a magyar parlamentben legutóbb tett észrevételeim és megfigyeléseim alapján ezt a közmondást rendkívül megtanultam: menj el, hogy én ülhessek oda. Ezt én sem a maliban nem voltam, sem a jövőben nem leszek, sem a jelenben nem vagyok hajlandó támogatni soha. (Igaz! Úgy van! balfelől. Helyeslések jobbfelöl.) Már most, t. ház, az idő előrehaladt, nem fogok kitérni azokra a thémákra, a melyek talán kötelességemmé is fogják tenni, hogy a részletes vitánál azokat felhozzam, hanem kissé behatóbban akarok e kérdéssel foglalkozni. (Halljuk!) T. ház, 1886. évben történt; nem a mostani kormány alatt és nem a mostani igazságügyminiszter ült az igazságügyminiszteri széken; több jeles férfiú, többek között Plósz Sándor és Emmer Kornél igen tisztelt képviselőtársaink is megbízatást nyertek, hogy a készülődő nagy perrendi reform-elvekre, a perrendtartásra tegyenek külföldi tanulmányokat, csináljanak jelentéseket és a tegyenek megfelelő előterjesztéseket. Mind a két férfiú becsületesen és tisztességesen elvégezte hivatását és küldetését. Természetes, hogy mikor két férfiú komolyan, homlokegyenest ellenkező eredményekre jut: az igazságügyi kormányzat miud a kettőnek álláspontjára nem helyezkedhetik, hanem a kettő közül egyet kell választania. És már most, hosszú évek múltán ennek az 1887-ben kitört harcznak eredményeivel találkoznak 1897-ben a törvényhozás termében. Az a kérdés, hogy mennyiben érdemli meg a törvény-