Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-52

92 52. országos ülés 1897. február 18-án, csütörtökön. hanem mint rövideden érintettem már interpelláczióm indokolásában is, méltóztassék tanulmányokat és méréseket tétetni a vág-oderai csatorna tekintetében, mely az osztrákok kikikerülésével rövidebb úton juttatna bennünket Sziléziába, Oderberghez, Boroszlóhoz, Berlinhez, Tudom, ha pénz kell, az Poroszországban feltalálható lesz, mert az ő érdekkörének ép az az érdeke van, mint nekünk, a legdirektebb vizi összeköttetést megvalósítani Magyarországgal, és a berlini pénzkörökben okvetlenül hitelre fognak találni erre a czélra. Nem is oly nagy technikai nehézségek állnak előttünk, a mint én értesülve vagyok, mert igaz, hogy a jablunkai szorosan valamivel magasabb vízválasztót kell átvágni, mint az alacsony morva-sziléziai hegyeken, de ágy tudom, hogy ez az összeköttetési vonal viszont rövidebb és a Vág folyam a mi a vizmennyiségi méréseket illeti, — természetesen zsilip rendszerrel, a mint az máskép nem is lehet, még pedig gyűjtő zsilipekkel, több garaucziát nyújt a vízmennyiségre nézve, mint a mennyit a Morva képes nyújtani. Úgy, hogy akkor az átrakodási hely Komárom lenne a Vág-Duna beszakadásánál, hogyha ebben az irányban jön létre a csatorna, az osztrák mostoha testvéreink irigykedésének daczára is. Én úgy tudom, hogy a földmívelési minisztérium egyik osztálya, a mely ki van küldve a Morvaszabályozás szemmel tartására, sö't a legújabb időben Pozsonyban e czélból felállított specziális mérnökosztály is rendelkezik azon adatokkal, melyek a vág-oderai csatorna tanulmányozására eddig tétettek. Igen kérem tehát a t. miniszter urat, méltóztassék ezen szakközegeivel ezen adatokat magának előterjesztetni és ezt a fontos ügyet akár az egyik, akár a másik irányban dűlőre vitetni, nem pedig beláthatatlan időkig pangani engedni; mert különben gabonabevitelünk, mely Németországból jóformán már is kiszorult: teljesen ki fog szorulni az orosz tengeri összeköttetés következtében. Ez fog történni akkor is, ha a magyar kormány beleegyeznék, a mit Dániel Ernő miniszter úr válasza után nincs jogom róla feltenni, hogy a Morva-csatorna Bécsnek vezettessék Magyarország kikerülésével, ekkor ugyanis még azt a tízszázalékos gabonabevitelt is elveszítjük, a mit az orosz még nem vett el elölünk, mert elveszi Bécs. Ellenben a régi, dús bevitelt a vizi szállítás olcsóságánál fogva ismét felújíthatjuk, hogy ha a föntemlített csatorna-tervek egyike megvalósíttatik, különösen az, a melyre utóbb hívtam fel a t. miniszter úr figyelmét, tudniillik a vág-oderai, a mi nem egyéb, mint a felső-dunai szabályozásnak folytatása s befejezése, (Helyeslés a szélső baloldalon.) szóval, j miután czélunk e feldunai szabályozással nem 1 más volt, mint hogy nyugatra vihessük olcsón, vizi úton Magyarország terményeit: ha az osztrákok irigysége nem engedi megvalósítani a dunaoderai csatornát a Morva vizének egyenes irányú felhasználásával; meg kell azt valósítani minden áron a Vág-Odera összeköttetése útján. Ajánlom e nagyfontosságú forgalmi ügyet a t. miniszter úr különös érdeklődésébe s minthogy tudom, hogy szorgalma és figyelme gabonakivitelünk minden vitális érdekére kiterjed: kérem, hogy a mennyiben a vázolt ügy mostani állásáról újabb és többet nem mondhat, a mint a múlt őszkor Dániel Ernő báró kereskedelemügyi miniszter úr tette: ezt hazafiúi aggodalomszülte jelen felszólalásomra megtenni méltóztassék. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Molnár Antal jegyző: Miklós Ödön! Miklós Ödön: T. ház! Öröm tölthet el mindnyájunkat, de különösen azokat, a kik már évtizedek óta foglalkoznak mezőgazdasági érdekeink előmozdításával, azon vita felett, mely a földmívelésügyi tárczánál ezen érdekek gondozása körűi oly elevenen kifejlett és a mely vita épen ezen padokról folytattatik. E vita alatt nem egy olyan kérdést vetettek fel, a mely legalább amaz igyekezetnek látszatával bír, hogy a súlyos helyzetben levő mezőgazdaságunk érdekeinek gondozásával behatóan foglalkozni akarunk és óhajtunk. Épen azért úgy az, a mit itt hallottunk, és a mit mezőgazdasági kérdéseink körül a legközelebbi múltban olvashattunk, kötelességünkké teszi a vizsgálódást abban az irányban, ha vájjon el mondhatjuk-e magunkról, hogy állami berendezésünk körében megtettük mindazt, a mit hazai mezőgazdaságunk érdekében megteendők voltak, vagy hogy a mi sajátos viszonyaink és önerőinkből fejlődött és fejlesztett intézményeink által megerősítettük-e kellőleg gazdáinkat, avagy igyekeztünk-e őket súlyos bajaikból a kibontakozás biztos útjára, hogy bízhassanak egy jobb jövendőben? (Halljuk! Halljuk!) Ezen vizsgálódásaink körében határozottan ki kell jelentenem azt, hogy még korántsem fejlődtünk oda, korántsem teljesítettük kötelességeinket és nem oldottuk még úgy meg feladatainkat államkormányzati, politikai és társadalmi berendezéseink körében, hogy elmondhatnék, hogy rendelkezünk ma már mindazon tényezőkkel, a melyek egy magas fejlettségű, rendszeres mezőgazdasági élethez szükségesek és a melyek súlyos helyzetben levő hazai mezőgazdaságunknak jobb jövőt, jelen helyzetéből pedig némi kibontakozást Ígérnek. A törvényhozás ezen termében felhangzó földmívelésügyi vita rendkívül nagy haladás a i múlttal szemben, és mindazon kérdések, a me1 lyeknek megvalósítása előtt állunk és azon kor-