Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-52

S8 52. országos ülés 1897. fel>raár 18-án, csütörtökön. mívelési téren olyan hatást gyakoroljon mindnyájunk lelkére, hogy mikor ezen kérdéssel foglalkozunk, a pártpolitikust magunkban iparkodjunk elnyomni, de mikor ezt a felszólítást intézte az igen tisztelt miniszter úr mindnyájunkhoz és úgy gondolom légióként az ellenzékhez is, akkor viszonzásul kérem a t. kormányt, hogy ő is, mikor ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, hasonlóképen ne tekintse azoknak, a kiknek helyzetén javítani kell, ellenzéki vagy akárminő pártállását, mert vajmi sok konkrét eset jutott nekem is eszembe a t. miniszter úr ezen felszólalására visszaemlékezve a nem igen régen történtekre, a mikor például szőlővesszők elosztogatásával volt szokás korteskedni még államtitkár urak érdekében is. Bizonyság erre Kossuth Ferencznek tapolczai volt kerülete, — én nem mondom, hogy az illető tudtával történt, de hirlapilag közölve lett, s megezáfolva nem volt. Igen sok esetet tudok hasonlóképen, midőn a szőlővesszők, ha ellenzéki választók részére kérettek, elfogytak, vagy valami ilyenféle dolgokat volt szokás mondani, holott talán más pártbeli emberek részére nem fogytak el azok. Nem akarok belemenni az ilyen vádaskodásba, hanem önkénytelenül felmerül az ember lelkében, hogy míg egyrészről ilyeneket tapasztalunk, addig másrészről azt mondják, hogy más politikai momentumok ne vegyíttessenek ezen tárcza körébe, mégis vegyíttetnek sokszor ellenkező oldalról. Óhajtom, ha már ilyenféle hibák voltak a múltban, ne legyenek ezentúl és erre nézve kérem a t. miniszter úr jóindulatát és ajánlom az ügynek ezen oldalát is figyelmébe s meg vagyok győződve róla, — ismerve az ő buzgalmát a magyar közgazdaság emelésére nézve, — hogy szavaim nem lesznek a pusztában kiáltó szók és ő, ha ilyenféle visszaéléseknek jut nyomára, iparkodni fog azokat megszüntetni. A mennyire jogos volt a hozzánk intézett felhívás, azt gondolom, époly jogosult ezen igénytelen észrevétel is. Említette az igen tisztelt miniszter úr, hogy a fogyasztási adókra vonatkozólag, mint például a ezukoradót említette, hogy mi nekünk is érdekünkben áll annak az egyformásítása Ausztriával s a többi. Hát én azt gondolom, hogy ez a példa nem a legszerencsésebben volt választva, mert ha nem kizárólag Manyarország kivitelét veszszük, de a monarchia mindkét államát külön-külön összehasonlítjuk, épen a czukorkivitelnél azt találjuk, hogy a prémiumot a kivitel egyenlőtlenségéhez képest aránytalan mérvben — talán 90 százalékban — az osztrák tartományok kapták, s a magyar korona tartományai aránylag keveset kaptak. Ezt a példát tehát — mint mondám — nem szerencsésen választotta a t. miniszter úr, mert hogy épen a ezukorfogyasztági adó is különböző, mert nagyobb nálunk, mint Ausztriában, különösen pedig a zárt városokban nálunk fennálló igen tetemes ezukoradó, úgy tudom, Ausztriában nem létezik, és ennek a visszás körülménynek tulajdoníthatjuk, hogy Magyarország nyugati részei, mint az egész Morva vidéke, Nyitra-, Pozsony-, Sopron és Vasmegyék határszélei, lehet mondani Győrig és Érsekújvárig, minthogy a csempészetet nehéz ellenőrizni, a morva és osztrák gyárakból hozzák be a ezukrot és a zárt városok, mint Pozsony, egészen elvesztette környékére nézve a ezukorkeresetet, mert a közönség inkább a sokkal kevésbbé terhelt osztrák ezukort fogyasztja. Komjáthy Béla t. képviselőtársam beszéde folytán említette még a t. miniszter úr, hogy a hitbizományok, illetve a latifundiumok kérdése, ez a nagyfontosságú kérdés, mely az újabban sajnosán növekvő szoczializmus és munkáskérdés megoldásával összefüggésben van, annyira nem keríílte el figyelmét, hogy saját szavai szerint a hitbizományi kérdések »szabályozá8ával« már rég foglalkoznak a minisztériumban. Engem ez az elasztikus kifejezés, melyben félrendszabályt látok, meg nem nyugtat. Ajánlom a t. miniszter úr figyelmébe az olaszországi megoldási módot, mely pedig elég arisztokratikus ország volt egész a legújabb időkig, hol számos igen nagy család birtokolt és birtokol gyönyörű s nagy jószágokat. Az olasz parlament pár év előtt az összes hitbizományokat eltörülte; minek következtében az a furcsa helyzet állott elő, hogy a kik Olaszországban is, Magyarországban is hitbizományosok voltak, mint például a herczeg Odescalchiak, Olaszországban megszűntek hitbizományosok lenni, magyarországi, például szerémségi uradalmaikat pedig most is a nemzetségnek egy tagja élvezi a többinek kizárásával, holott olaszországi berezegi számos uradalmait kénytelen volt a családnak többi tagjaival megosztani. Egyáltalában ne nagyon dicsekedjünk mi azzal, hogy Magyarország a liberalizmus és szabadság terén előljár; mert bizony számos oly középkori intézmény virágzik még nálunk ma is, a melyeket igazi liberális országokban, mint Franczia- és Olaszországban már réges-régen a jogegyenlőség elvei szerint oldottak meg. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Nekem az a »szabályozás* szó tehát nem tetszik, inkább óhajtottam volna hallani az »eltörlést<. Ezek előrebocsátása után áttérek arra a specziális kérdésre, a melyért tulajdonkép felszólaltam. Még a múlt országgyűlés berekesztése előtt, az őszszel egy interpellácziót intéztem volt az igen tisztelt kereskedelemügyi és földmívelésügyi miniszter urakhoz oly kérdésben, a mely