Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.
Ülésnapok - 1896-50
50. országos ülés 1897. febrnár 16-&n, kedden. m ségesnek és múlhatatlannak tartotta, épúgy a mezőgazdaság sajátságos helyzetéhez képest másnemű" törvényhozási intézkedések a munkásokra vonatkozólag is a cselédtörvényben meghozandók. És itt ismét egy kérdéssel kell foglalkoznom, melyet t. képviselőtársam a tegnapi napon vetett fel. 0 felvetette, mint rendkivííl kívánatos és szükséges intézkedést azt és mint olyat, mely a szoeziális bajok megszüntetésére alkalmas: a köteles biztosítást. T. képviselőtársam ugyanis azt mondja: »Szükségesnek tartom azt, hogy rekompenzáczióban részesítsük a munkást és ezt abban látom, hogy az illető egész munkaidején keresztül, életének legnagyobb fázisán azt bizonyos hozzájárulásával a biztosítási intézménynek megteremtse magának azt, hogy akár betegség, akár baleset esetére, akár aggkorára, midőn dolgozni nem tud, meglegyen jövedelme, a melyből megélhessen, semmiesetre azonban úgy, a mint a szoczialisták kívánják, hogy az egész terhet az állam viselje, hanem per analógiám a fennálló nyugdíjintézetekre a kötelesség egy része az államé, egy a földbirtokosé és egy a munkásé.« Megvallom, t. ház, hogy hazánk mezőgazdaságának mai állapotában és a szoeziális kérdések mai stádiumában nem tartanék szerencsésnek egy oly kezdeményezést, a mely a biztosítást széles körben vagy az egész országra kiterjedőleg, hacsak állami hozzájárulással is életbeléptetni kivánná. Ha van valami, a mi a szoczializmusnak ínternaezionális értelemben kedvez, ha van valami, a mi nem lokális szövetkezeteket teremt, — mert e lokális munkaszövetkezetek határozottan előnyösek és kívánatosak, még ha kellemetlenséget okoznak is egy időre a munkaadóknak — ha van egy intézmény, a mely általában államszoczialisztikus jellegénél fogva felkölti a szorosan vett szoczialisztikus igényeket, kívánalmakat és alkalmas arra, hogy annak keretében azok elterjedjenek, úgy a kötelező biztosítás intézménye az, akár aggkorra, akár betegségre irányuljon. Kivételt teszek a biztosítás harmadik faja, a balesetelleni biztosítás tekintetében. Mert elismerem és elfogadom, hogy a baleáetelleni biztosítás oly természetű, a mely könnyebben eszközölhető, és pedig a nélkül, hogy ilyen, általában az országra kiterjedő biztosítási szövetkezetek létesíttessenek. Sőt a biztosításnak ez a faja az, a melynél a szövetkezetek legkevésbbé válnak be és leginkább beválnak a hivatott biztosítási intézetek, a mi kitűnik abból is, hogy az ipari biztosítás terén a balesetek ellen azt tapasztaljuk, hogy igen számos ipari vállalat a biztosítást egyes társulatoknál eszközli és hogy épen a balesetekelleni biztosítás nem szövetkezetek és nem kölcsönös biztosítás útján megy, minthogy ez sokkal drágább és esetleg sokkal veszélyesebb. A biztosítás e nemét tehát kiveszem, sőt azt tartom, hogy bizonyos földiníveléssel Összekötött ipari jellegű vállalatoknál a balesetekelleni biztosítás terjesztésére, ha nem is törvényesen rögtön kötelezővétételére, lépéseket kell tenni, kötelezővé kell tennünk tudniillik múlhatatlanul az orvosi segélyben való részesítést és pedig a munkaadó részéről való hozzájárulással és szavatossággal, legalább szavatossággal, a mint az e tekintetben Angliában is fennáll. De az aggkor és betegségelleni biztosításokat széles körben eszközölni vagy törvényesen köteíezőleg kimondani, bár megosztás mellett is a munkás, a munkaadó és az állam közt még nagyon is elkorállottnak, sőt veszélyesnek tartanám, és e tekintetben mindaz, a mit felfogásom szerint az állam tehet, az, hogy bizonyos segélyt nyújtson azon autonóm alapon szervezendő, önkénytelen megalakítandó biztosítási kisebb köröknek, a melyeknek keletkezését mindenesetre elő kell mozdítani, a melyeknek az állam segélyt adhat, a melyeket azonban tisztán az önkéntes vállalkozási rendszer keretében kívánnék fentartani. Minden egyéb intézkedés e téren, azt hiszem, túl is lőne a czélon és sok tekintetben azt a veszélyt idézné elő, a melyet leginkább el akarunk kerülni. Végre még egy pont van, a melyre egész röviden kívánok reflektálni, a melyet Semsey László igen tisztelt képviselőtársam tegnap megemlített. (Halljuk! Halljuk!) Az én meggyőződésem az, hogy állami kötelező telepítést egyáltalán megindítani, sőt említeni a szoeziális kérdés megoldásával kapcsolatosau, rendkivííl veszedelmes, és nem helyes ftton keresése ez a kérdés megoldásának. Az állami telepítést én a magam részéről akkor is és az esetben is aggályosnak tartottam bizonyos mértékben, a mikor az nemzetiségi szempontból, mint a nemzetiségi bajok szanálása hozatott fel, ámbár elismerem részemről, hogy a telepítési törvény meghozatala szükséges volt nem annyira új telepítések eszközlésére, mint inkább azon visszaélések meggátlása czéljából, a melyek a magántelepítéssel kapcsolatban kétségkívül fenforogtak. Az állami jószágok kétségtelenül arra valók, hogy az állam azokat az összesség javára a lehető legczélszerűbben értékesítse. Kétségkívül a leghasznosabb módja az értékesítésnek az, ha azonfelül, hogy az államnak a megfelelő jövedelmet, illetőleg tőkeegyenértéket hozzák, azokon egyszersmind oly, gazdaságilag erőteljes osztály megalakulhat, a mely önálló községekben létezni képes; de ezt soha közvetlen állami ingerencziával, soha közvetlen állami kezdeményezéssel elérni nem fogjuk. Én nem abban látom t. barátom tegnapi