Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-61

298 61. országos ülés 1897. márczins 3-án, szerdán. B. Perényi Zsigmond: T. ház! Én csak a vallás- és közoktatásügyi tárezához kívánok szólani. (Helyeslés. Halljuk! Halljuk! jóbbfelől.) Őszinte és hazafias örömmel hallottam az igen tisztelt kultuszminiszter úr beszédét, (Halljuk! Halljuk!) és azt hiszem, minden magyarul érző és magyarul gondolkozó ember helyeslésével és elismerésével találkoznak az ő kijelentései, helyeslésével találkozik az az önzetlen és hazafias politika,... (Zaj. Mozgás.) Elnök (csenget); Csendet kérek! B. Perényi Zsigmond:... a melyet ő folytat és a melynek programmját ő ismét világosan elébünk tárta. Valóban, t. ház, ama nagy szabású és mindent felölelő beszéd után, a mely foglalkozott az egyes részletekkel, a mely kiterjed közművelődésünk és közoktatásügyünk összes mozzanataira, nagyon kevés az. a mi nekem, mint a ház egyik legfiatalabb és legigénytelenebb tagjának mondani való marad. (Halljuk/ Halljuk!) Ép azért csak egész röviden akarok a népoktatás egyes kérdéseivel foglalkozni. Azt mondotta a t. miniszter úr, hogy népoktatásügyi törvényeink revíziója előkészületben vau, de hogy annak napirendre hozását ma még nem tartaná czélszerünek, nem tartaná helyesnek. És tényleg, népoktatási törvényeink revíziója, a melynek szükségességét ma már minden laikus, a ki törvényeinket s viszonyainkat csak némileg ismeri, belátja, még sok és nagy akadálylyal jár. A lefolyt egyházpolitikai viták következtében felizgatott kedélyek ma még nem elég nyugodtak eme nagy s fontos kérdés tárgyalására és a mi a legnagyobb baj, az állam pénzügyi helyzete nem birja el a reformokkal járó költségtöbbletet. Mindazonáltal azt tartom, mégis szükséges egyes kérdésekkel már most foglalkozni, hogy első sorban a legnagyobb hiányokon és bajokon kellene segíteni, ezeket kellene legelőször pótolni. Népoktatási törvényeink legnagyobb fogyatékossága szerintem abban áll, hogy daczára annak, hogy népoktatási intézeteinknek körülbelül 82 százaléka felekezeti jellegű, hogy körülbelül kétmillió iskolaköteles közül alig jár 100,000 állami iskolába, daczára felekezeti iskoláink túlnyomó többségének, törvényeinkben nincsen elég garanczia állami érdekeink megóvására, az államnak nincs eléggé biztosítva a felekezeti iskoláknál az őt megillető befolyás és felügyeleti jog. Pedig a felekezeteknek adott szabadságnak is megvan a maga határa s odáig semmi esetre sem terjedhet ki, hogy itt magyarföldön a magyar hazának ellenségeket nevelhessenek. Hogy ez ne történhessék, mindenekelőtt az államnak legmesszebbmenő befolyást kell biztosítani a tanítók fegyelmezésénél. Mi nálunk az állami segélyben nem részesülő felekezeti tanítók fegyelmi ügye, úgy szólván egészen ki van véve az állami befolyás alól. Ha megnézzük az 1893-dik évi XXVI. törvéuyczikket és pedig ennek 13-dik §-át, abban azt találjuk, hogy a hitfelekezeti hatóság az államilag segélyzett hittanítók ellen a vallás- és közoktatásügyi miniszter kívánságára a fegyelmi eljárást megindítani köteles; ha pedig azt 14 nap alatt nem tenné, vagy pedig három hónap alatt igazolás nélkül be nem fejezné, ez esetben a fegyelmi ügy az 1876-dik évi XXVIII. törvényezikk szabványai szerint a közigazgatási bizottság útján fog elláttatni. Ugyancsak a most idézett törvényben megszabott módon a közigazgatási bizottság van hivatva a fegyelmi eljárást foganatosítani akkor, ha bármi összeggel segélyzett felekezeti népiskola tanítója államellenes iránynyal van vádolva és a miniszter a fegyelmi eljárást elrendeli. Tehát a mennyiben itt csak az állami segélylyel ellátott tanítókról van szó, ebből világosan következik az, hogy az állami segélyben nem részesülő tanítók államellenes irányt követhetnek bátran, a nélkül, hogy a miniszter ellenük fegyelmi eljárást elrendelhetne, a nélkül, hogy másnak, mint a hitfelekezetnek felelőséggel tartoznának. Azt hiszem, hogy felesleges bizonyítanom ezen álláspont tarthatatlanságát és azt, hogy egy modern jogállamban az államellenes üzelmek megtorlása csakis az államot illetheti meg, nem pedig ama iskola fentartókat, kik esetleg az államellenes cselekményeket szívesen látják, tűrik, sőt sokszor elősegítik. Hogy mily veszedelmes és mennyire szolgálja a törvény ezen hiánya az államellenes mozgalmakat és inteucziókat, azt legjobban látjuk abból, hogy számos nemzetiségi egyház csak azért nem kérte az államsegélyt, nehogy az állam nekik kellemetlen befolyást gyakorolhasson iskoláikra. Tisztelet és dicséret a kivételeknek; például a munkácsi görög katholikus egyházmegye minden tanítója részére kérte az államsegélyt. Azt hiszem, ez anomálián segíteni, a törvényt okvetlenül módosítani kell, és pedig úgy, hogy annak rendelkezéseit kiterjesztenék az összes felekezeti tanítókra, tekintet nélkül arra, részesülnek-e állami segélyben, vagy sem. A másik nagy hiány, a melyet már többen s ma Dózsa t. képviselőtársam is fölemlített, a tanítói fizetés elégtelensége. A felekezeti tanítók helyzete valóban nyomorúságos. A 300 forintos minimum is sokszor csak a papíron vau meg, mert — mint említettem — számos felekezet nem kéri az államsegélyt. Ezért megnyugvással hallottam a miniszter úrtól, hogy szigorúan intézkedett, hogy kipuhatoltassék, hol nem veszik I igénybe az állami segélyt, holott a 300 forintos