Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-53

104 58. országos ülés 1897. február 19-én, pénteken. sztrájk hozza magával a birtokosok, a gyárosok, egyáltalában a munkaadók sztrájkját, és attól valami nagyon nem kell irtózni sem a földmívelésnél, sem egyáltalán sehol, mert a sztrájk maga-magát kompenzálja. A mint a munkás túlsókat követel, nem kapja meg és áll a gyár, mert meg kell buknia a gyárnak, ha megadja, a mit a munkás akar, és akkor a munkás mégis engedni kénytelen. így volt Angliában 2—3 évvel ezelőtt; egy nagy szén-sztrájk volt ott, és néhány százezer munkás kiállt a munkából; a faczitja ennek az volt, hogy kölcsönösen megbízták delegátusaikat a munkások és munkaadók, és létrejött az akkori külügyminiszter elnöklete alatt, a kit választott biróúl meghívtak, egy megállapodás. Úgy döntötte el a kérdést az a három ember, hogy annak a 2—300.000 munkásnak munkába kell állma, mert a bér nem emelhető és íme, mindnyájan beálltak, nem tiltakoztak azért, mert meg voltak győződve az ítélet méltányos és igazságos voltáról. Ez megtörténhetett azért, mert a szén ára sülyedt és a campagne megrosszabbodott, de ha a szén ára felment volna, a munkások nem engedtek volna, és akkor az a bíróság sem ítélhetett volna így. A földmívelés terén önök pretendáltak kukoriczaföldeket és uzsora nélküli kölcsönökre helyeztek súlyt. Ez egy újabb formula. Egy egész litániát hozott fel itt t. barátunk : csirkét és nem tudom, mi más mindenfélét említett. Ha a munkások ezt elfogadni nem akarják, jól van; majd meglátjuk, kinek lesz igaza. Mi birtokosok épen úgy a sarkunkra állhatunk, mint ők és rendszerint mi vagyunk az erősebbek, de egyben nem vagyunk azok és ez az aratás. Ott, ha komolyan lehetne venni azt, ha a munkás deklarálja, hogy nem fog aratni, csak bizonyos konczedálható hányadért, megengedem, hogy akkor nagy bajok áll hatnának elő. De ez tisztán a mi organizaczionális hiányaink folyománya, mert, hogy ha volna nekünk — a mint a földmívelésügyi miniszter úr meg is ígérte, a minek nagyon örülök — olyan törvényünk, a mely a munkaadó és munkás közti viszonyt megállapítja, továbbá megállapítja azt is, hogy az arató milyen részt kap, pénzt vagy terményt: akkor a bajoknak egy része el fog esni. És ha egy bizonyos időben talán nem fogunk aratókat találni, végtére ott van Bukovina, Moldova, Lengyelország, FelsőMagyarország stb. s utoljára vasutaink elég olcsók arra, hogy az aratókat ideszállítsák. Erős hitem, hogy az aratási strájk csak egy játék, mert tovább megyek: hogy ha valaha egy aratási strájk továbbfejlődnék, és a gazdáknak az aratását veszélyeztetné és az a helyzet állna be, hogy egy országos kár állana be: legyenek meggyőződve, hogy itt lesz röviden 10—20.000 aratógép, a minek az lesz a következménye, hogy az eddigi aratóknak a fele nem fog munkát kapni, s bekövetkezik az a csapás, hogy a kivándorlás még nagyobb mértékben fog beállani. (Úgy van! a baloldalon.) Ezt el kell mondanom, mert ez nagyon így van. A liberalizmus maga magát korrigálja, nem kell tőle félni. Hogyha aztán valaki szerződött, hogy a szerződést meg kell tartatni vele, az nagyon természetes, az köztörvénybe való; hogy ha az nem tartatik meg, az a köztörvénybe ütközik. Én nem félek a strájktól semmi körülmények között. Arra nézve, hogy már most a bujtogatok ellen milyen eszközökkel éljünk, ott van a köztörvény; azt a törvényt teljes szigorral keli alkalmazni, ha a helyzet komoly, vagy kisebb szigorral, ha kevésbbé komoly; de ez tisztán a közigazgatás dolga. Ott van a törvény, azt alkalmazhattuk 10 év előtt épúgy, mint ma. Ma a szoczialistákkal szemben külön rendszabályokat, esetleg külön szoezialista-törvényeket, mint a németeknél, nem látok szükségeseknek és remélem, hogy nálunk sohasem áll elő az az eset, mint Németországban. (Igaz.

1 ügy van! a baloldalon.) Én általában nem félek attól, de egytől félek és ez az, hogy ebben az országban kimúlt a humanizmus érzése és ez oka annak, hogy mi a munkásokkal nem foglalkozunk, hogy a munkással, kisbirtokos társunkkal nem úgy bánunk, mint a hogy kellene és nem viszszük a java felé. Ez a nagy különbség mi köztünk és a nyugati államok között. Nem beszélek Angliáról, hanem beszélek Németországról, Ausztriáról, a Syájczról és Francziaorszagról, a hol mindezek a dolgok egészen máskép vannak átérezve és máskép vannak kontemplálva, mint itt, a hol, mondjuk, a felfogások a túlzásig mennek úgy, hogy azokat a kellő mederbe kell visszaterelni. Hogy ez a munkáskérdés nincs szorosabb kapcsolatban a jövedelemmel, a melyet a birtokosság élvez, azt állították ugyan, de én azt el nem fogadhatom, hogy a munkáskérdés más volna, mint a földbirtokos-kérdés. A munkáskérdés szorosan összefügg a földművelő-kérdéssel ; a földművelő jóléte jó részben visszaháramlik a munkásra, és ha jólétben lesz a földbirtokos osztály, lesz több munka, több kereset, több vállalat. Ezért fog akkor prosperálni a munkás, a kinek prosperitása azért fonnyadozik ma, mert fonnyadozik a munkaadóé. Ez a kettő együtt jár; ez két láncszem. A más országokkal való verseny ellen küzdünk, a hogy tudunk, és ez, azt hiszem, helyes. De nem helyes, ha eltörjük azon illetéktelen tényezőket, melyek a mi vagyonosodásunkat megakadályozzák. Értem itt a börzét. Ebben találom azon bajok csiráját. Az a termékkel való játéküzés, mely keveseknek használ, nagy kárára van sokaknak, az összes or-