Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-53

96 53. országos ülés 1897. február 19-én, pénteken. rovits Mózes a II. osztályba és Fodróczy Sán­dor a VII. osztályba soroztatik. Következik a költségvetés tárgyalásának (írom. 50) folytatása. Kin van a sor ? Molnár Antal jegyző: Nyegre László! Nyegre László: T. ház! (Halljuk!Halljuk!) Azon kiválóan fontos országos érdekek, a me­lyek Magyarországon a földmívelésügyi tárcza keretéhez fűződnek, megadják nekem is a bátor­ságot arra, hogy a tárcza költségvetésének általános vitája során felszólaljak. És ezt a bátorságot megadja nekem az a tudat, hogy a különféle viszonyok mindenesetre indokolttá te­szik azt, hogy viszonyaink különböző szem­pontokból itt, a törvényhozás termében kellőleg megviíágíttassanak; de megadja másrészt a bátorságot nekem, t. ház, azon jóindulat, a melylyel a t. ház a költségvetési vita folyamán felszólalt új szónokokat fogadni méltóztatott. Legyen szabad kérnem, hogy ezen jóindulatot személyemre is fentartani méltóztassék. (Halljuk! Halljuk !) A földmívelésügyi tárcza keretéhez tartozó kérdések épen azért, mert az állampolgároknak a legmélyebb, a legvitálisabb érdekeit érintik, a legmélyebbre ható, a legintenzívebb politikai irányzatot igénylik. És ezen kérdések megoldása, t. ház, annál fontosabb, de annál nehezebb is, mert műveltségi és népesedési viszonyaink, hely­zetünk, éghajlatunk különbözősége folytán a külföldi sablon minták szerint egyáltalában meg nem oldhatók. A földmívelésügyi kormányzatnak a vidéki viszonyok teljes ismeretével felfegyver­kezve, mély belátással és valódi nemzeti érzék­kel kell ezt az akeziót vezetnie, meg kell adnia ott a segítséget, a hol az önsegély hiányzik, felesleges segélynyújtással utópiáknak támpontot nem szabad nyújtania, megadni az útbaigazítást, a segítő­eszközöket arra, hogy ha bár a jelen igen sok kívánnivalót hagy is fenn, legalább egy jobb jövő alapja és ez által állami életünk szilárdsága biztosíttassék. (Igás! Úgy van! johbfelől.) T. ház ! Sajátságos iróniája a sorsnak, hogy hazánk, mely különböző pontjain a természeti kincseknek oly különböző bő áldásaival van elhalmozva, mégis mondhatni gazdasági válság előtt áll. Az Alföld dús kalászokat termő, kies rónáival a gabonaárak alacsony volta miatt küzd a gonddal, úgyszólván, saját zsírjában fúl meg, míg a Felvidék, a mely rendes körülmények közt hivatva lenne az Alföld termékeinek fogyasztója lenni s ezáltal a normális gabonaárak képző­dését elősegíteni, dús erdőségei, kincses bányái közepette sok helyütt a legnagyobb nyomorral küzd. (Igaz! Úgy van!) A költségvetési vita folyamán eddigelé fel­szólalt t. képviselőtársaim inkább az Alföld gazdasági viszonyaival, az ott uralkodó agrár­szoczializmussal és a gabonaárakkal foglalkoztak ; méltóztassanak megengedni, bogy ezzel szemben én a Felvidék viszonyaival és első sorban spe­czialiter az erdőügygyei foglalkozzam. (Halljuk! Halljuk !) Hogy az erdőügy mily fontosságú hazánkra nézve, azonnal kitűnik, ha tudjuk azt, hogy az ország területén levő óriási erdőségekből a közsé­gek és a törvényhatóságok, városok tulajdonát ké­pező erdőség 2,632.526 katasztrális holdat, mig az úrbéresek és földbirtokosságok tulajdonát ké­pező erdőterület 1,681.000 katasztrális holdat tesz ki; a mi azt hiszem, hogy nem mondok túlnagy számot, óriási, körülbelül 280—300 millió forint értékű nemzeti vagyont képvisel. Tudjuk, hogy ezen óriási erdőterület a század közepéig tulajdonképen csak a legköze­lebbi vidékek faizási, illetőleg épületfa-szükség­letei kielégítésére szolgált, tulaj dónk épeni jöve­delmi forrásává az országnak azonban csak az utolsó pár évtizedben vált, a mikor a statisztikai adatok tanúsága szerint az utolsó öt évi kivitel átlaga a hét és fél millió behozatallal szemben a 30 milliót felülmúlta, sőt az utolsó 10 év átlaga körülbelül 28 milliót tesz ki. Hogy ezen rendkívül kedvező eredmény bekövetkezett, az a közlekedési viszonyok tökéletesbülésén és sza­porodásán kívül főként az 1879. évi XXXI. törvényczikk — az erdőtörvény — által meg­állapított erdőügyi politikának tudható be, a mely, ha — mint nem kétlem — a jövőben is czél­tudatosan és okszerűen tovább folytattatik, úgy az erdészet az országnak a jövőben sokkal na­gyobb, sokkal jövedelmezőbb kincsévé válik. (Úgy van! jobbfelöl.) De a legjobb törvény is a végrehajtástól függ, t. ház, és ez bebizonyult ennek a törvény­nek a végrehajtásánál is. Az erdőtörvény 17. §-a a községeket, közbirtokosságokat okleveles erdőtisztek tartására, erdőségeiknek rendszeres üzemtervek szerint való kezelésére kötelezi. A törvény ezen rendelkezéseinek a törvényhatóságok látszólag meg is feleltek; tekintve azonban, hogy a községek rendkívüli szegénységük folytán igen nagy erdészeti körökben voltak kénytelenek egyesülni és az erdőtiszteknek és a személy­zetnek jelenét és jövőjét anyagilag biztosítani egyáltalán nem bírták, bekövetkezett az, hogy a községeknek, a törvényhatóságoknak be kel­lett látniok, hogy a törvény által előírt s épen saját érdekökben okvetlenül megfelelőleg megoldandó feladatoknak épen szegénységüknél fogva megfelelni nem képesek. És itt követke­zett be azon igen figyelemre méltó momentum, a mely szerény nézetem szerint az általános állami közigazgatás behozatala kérdésénél is egy igen jeleutékeny argumentumul hozható fel,

Next

/
Oldalképek
Tartalom