Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-35

Z 4 35. országos ülés 1897. január 27-én, szerdán. tartozik; szerény nézetem szerint leginkább tartozik még a kultuszminiszteri tárcza keretébe. (Halljuk! Halljuk!) Ott is kívántam én ehhez a dologhoz hozzászólani, de ha már t. képviselőtársam tegnap ezen valóban égető, sürgős kérdést napirendre hozta, engedje meg az igen tisztelt ház, hogy én is hozzászóljak. (Malijuk! Halljuk! a baloldal hátsó padjain.) Előre kell bocsátanom azt, hogy a pogány yilágban, mint az tudva van, a munka nem volt erény, az szégyenletes dolog volt. A munkások megvetett emberek voltak; rabszolgák által végeztették a különféle földmíves és ipari munkákat és azért annak nem volt becse, nem volt tisztelete, annak a hasznát nem a munkás látta, hanem a rabszolgának a gazdája. A keresztény vallásnak alapítója, Jézus, azonban maga is iparos, ácsiparos volt, dolgozott, ezzel a munkát megszentelte, megdicsőítette. Azért azóta a kereszténység kebelében a munka nem megvetett dolog, nem lealacsonyítás, hanem azóta az erény, az azóta tisztesség. Sőt ennek az ellenkezője, a henyeség, a restség nem csak, tisztességtelen dolog, hanem egyenesen bűn a keresztény felfogás szerint. A kereszténység nemesítette meg tehát a munkát, megnemesítette azzal magát a munkást is, az emelte fel a gyalázatnak, a szolgaságnak állapotából a szabad és tiszteletreméltó állapotba. Nem is volt, szocziális kérdés mindaddig, a mig általában a keresztény vallás eszméi uralkodtak a családban, a társadalomban és a törvényhozásban. Tudjuk, hogy évtizedekkel ezelőtt ugyan, de az idősebbek emlékezni fognak még rá, hogy azelőtt a magyar alföldön, a hol most az agrár szoczializmus mindinkább terjed ijesztő mérvben, a munkás nyáron 5—6 heti aratási munkájával képes volt beszerezni egész esztendőre való kenyerét. Tavaszi-őszi s másnemű napszámmunkájával képes volt megszerezni azokat az összegeket, melyek egyéb szükségleteire voltak kívánatosak. Az az egyszerű földmíves agrármunkás elégedett, boldog volt, a szoczializmusról nem álmodott,, nem irigyelte a gazdagok vagyonát. Hasonlóképen a czéhrendszer idejében — én legalább emlékszem gyermekkoromból — mindazok, kik különben egész szorgalmasok, takarékosak és mértékletesek voltak, képesek voltak munkájuk után magukat nemcsak tisztességesen fentartani, de öreg napjaikra félre is tenni úgy, hogy senkinek terhére nem lettek. TJgy ám, csakhogy jóuak látta a liberalizmus szelleme eltörölni a czéh-rendszert, behozni a szabad ipart és ezzel kiszolgáltatni azt az iparost a tőkének. A tőke azután magához ragadta nem a munkát, hanem a munkának gyümölcsét. (Igaz! Úgy van! balfelől.) Az agrár munkás pedig, a ki később nem igen volt képes többet szerezni, mint korábban szerzett, igényei félszaporodtával s mivel a petróleumtól kezdve keresztül menve a különféle ital-ételnemüeken, mindennek az ára igen-igen felemelkedett, természetesen nem képes megélni. Pár hónap előtt történt, hogy egy igen világos fejű, fiatal agrár-szoczialista állott az esküdtszék előtt, mert az ő lapjokban mindenesetre elítélendő és büntetendő módon izgatott a társadalmi osztályok ellen, sőt még a bazafiatlanság bűnébe is esett szegény keserűségében. Mit mondott? Hogy látta, sőt ő maga is részt vett abban, hogy az a földmunkás reggeltől-estig dolgozik ötven kr.íjczár napi bérért, a dohánykertész tizenöt kraj czár napi bérért, itt Budapesten húsz krajczárért. Világos, hogy ebből meg nem lehet élni. Ebben a részben sok igazság van, mert a munkás méltó a bérére, kell, hogy azután megélhessen. Azonban igen sok ám a hiba magukban a munkásokban is. Olvastam én azokat a jelentéseket, midőn nem tudom, hány esztendővel ezelőtt a magas kormány megbízásából biztosok jártak Hódmezővásárhely környékén megállapítandók a különböző napszámokat s egy munkás család jövedelmét; de privát úton is tudom, hogy a munkásokban igen-igen sok a hiba, mert igényeik igen megszaporodtak, annak a munkásnak felesébe szeret selyemben, bársonyban járni, a munkás most már — nem mindegyik, de a liberalizmus szelleme által megtámadott munkás — templom helyett korcsmát, kávéházat látogat, már pedig az olyan egyszerű munkás, ki napi ötven krajczár, vagy ha mindjárt egy—két forintért dolgozik s ilyen igényei vannak, az nem takaríthat meg semmitsem, az félre nem tehet, abból okvetlenül szoczialísta fog lenni. 0 is úgy akar élvezni, mint az ő munkaadói élveznek. Ez a főoka annak, hogy terjed a szoczializmus. T. képviselőtársam, Tallián úr tegnap a szoczializmust összeköttetésbe hozta a nemzetiségekkel és a klerikalizmussal. Nem fejtette ki az összefüggést, csak gyaníttatta, hogy a klerikalizmus, vagy mondjuk a papság, iparkodik a szocziálistákat saját erdekében felhasználni, alkalmasint az állam ellen. Figyelmesen átnéztem ama 70 egynéhány szoczialísta község lajstromát, melyet felolvasott, s azt láttam, hogy egy sincs nemzetiségi vidéken, hanem mind a magyar alföldön van, túlnyomóan magyaroktól lakott vidéken, sőt mivel viszont a néppártot a klerikalizmussal szeretik összeköttetésbe hozni, rámutatok arra is, hogy a községek között egy sincs néppárti kerületben. Gondolom, ez elég czáfoíat arra, mintha a néppárt a szoezialistákkal szövetkeznék. A szoczialisták épúgy visszautasítják mindenütt a néppártot, mint a néppárt a szocziálistákat. Megvan annak az oka. Mert