Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-43

234 43. országos ülés 1897, '. február 8-án, hétfőn. A milyen fontos az állatkereskedelemre nézve az országos vásárok szaporítása, épen oly veszedelmes a kisiparosra nézve a kirakóvásárok szaporítása. (Igaz! Úgy van! jobbfélöl.) A magyar iparos hagyományosan meg van szokva, hogy egy bizonyos körben, tegyük fel 30—40 kilométernyi távolságban, minden országos vásárt felkeres. Ez reá nézve tetemes veszteséggel jár, legalább is tetemes koczkázattal, elvesztett, munkanap, vásárdíj, kocsibér és külön élelmezés ezímén. A vásárok rengeteg szaporítása által •ezután az a tünet áll be, hogy az iparosok 70°/o-a a vásárok 70°/o-áról effektiv veszteséggel tér haza. (Igaz! Ügy van! jobbfelől.) Hogy ez milyen összegekre mehet, azt csak a statisztika számíthatná ki, de alapúi szolgálhat az a tény, hogy a kirakó vásárok megközelítő száma 1500 helyen 6 — 7 ezer vásárnapra emelkedett. A vásárügyet törvény útján kell szabályozni, és midőn szabályozzuk, meglehetős kíméletlen kézzel kell megrostálni a már létező vásárjogokat, mert nemzetgazdasági abszurdum az, hogy potom néhány száz forint vásár-jövedelem miatt, a mely egyik-másik községet illeti, kisiparosainkat mintegy kényszerítsük arra, hogy állandó veszteséggel dolgozzanak. (Helyeslés jobbfelől.) Áttérek, t. ház, a szövetkezetek kérdésére. (Halljuk! Halljuk!) A szövetkezetekről részben az a vélemény, hogy az állami beavatkozás, bárminő formában, még segély formájában is, a szövetkezetekre megbénítólag hat. A kik ezt a hitet vallják, szeretnek Thiersre hivatkozni, a ki 1848-ban, a mikor arról volt szó, hogy a franczia nemzetgyűlés három millió frankot szavazzon meg munkás-szövetkezetek létesítésére, a kamarában így nyilatkozott: »Nem három milliót kellett volna kérniök, de húszat; megadtuk volna szívesen azt is, hogy végre egy döntő kísérletet tegyünk, a mely kigyógyítsa önöket mind ebből a nagy őrültségből.« A thézis úgy, a hogy akkor felállították, az akkori viszonyok közt, tényleg őrültség lehetett. Ma már kevésbbé az, és lehet, hogy 100 esztendő múlva egy fundamentális igazság lesz. 1848-ban történt ugyanis, hogy proklamálták a munkásnak a munkához való jogát: le droit au tavaik Ezzel kapcsolatosan proklamálták azt is. hogy az állam, ha munkát nem tud adni a munkátlanoknak, adjon kenyeret az éhezőknek. Hogy Thiersnek mennyire igaza volt, mutatja az, hogy az 1848-ban megalapított szövetkezetekből ma már hírmondó is alig maradt egy-kettő és a három millió frank egy esztendőn belül úgy elpárolgott, hogy nyoma sem maradt. Ez azonban a szövetkezetek ügyét nem ölte meg. Megölte egy irányban; bebizonyította azt, hogy szövetkezetek utópisztikus czélok elérésére, vagy üres testvériesülési jelszavak alatt sohasem boldogulnak; de a hányszor üzleti czélokat tűztek ki maguk elé, a hányszor azok az emberek, a kik összeálltak, belementek a konkurrencziába erős akarattal, férfias erélylyel, tudva, hogy a kisipar szövetkezeti alapon diadalmasan kiállhatja a versenyt a gyáriparral, akkor a szövetkezetek mind boldogulnak és virágzanak. A kik az állami segélyt valóságos megbénító hatásúnak tartják, azok nem mérlegelik kellőleg a különbséget, a mely a mi viszonyaink és a külföldi viszonyok között fennáll. Künn a munkásokról, a munkás-szövetkezetekről volt és van szó, a mi az ipari országokban egyértelmű a lakosság többségével. Ilyen tömegek életviszonyainak szabályozását csak kimondhatlan, milliárdnyi összegekkel lehetne elérni, és ott az állam áldozata teljesen hiábavaló. Nálunk másról van szó, A mi kisiparosunk — bocsánat ezt a szót csak szocziologikus értelmében fogom alkalmazni — nem proletár; a mi kisiparosunk adófizető, a ki hozzájárul az állam terheinek viseléséhez ; a mi kisiparosunk az általa és fizetett segédei által gyártott munkát maga hozta és hozza forgalomba; a mi kisiparosunk tartózkodási helye nem a munkabértől, nem a munkáskereslettől függ, és a mi kisiparosunk a legteljesebb mérvben maga viseli a kereskedelmével járó koczkázat összes veszteségeit. (Igaz! Úgy van! jobbfélöl) Ha tehát a viszonyok az ő hibáján kivűl úgy alakultak, hogy az súlyos veszélyeket rejt magában ő reá nézve, teljes jogában van megkövetelni és igénybe venni az állam segítségét. A szövetkezetekről lévén szó, a kereskedelmi miniszter figyelmébe különösen a raktár-, a termelő- és anyagbeszerző-szövetkezetek ügyét ajánlom. Azt hiszem, hogy a raktárszövetkezetek kérdésével kapcsolatosan lehetne a kisipari hitel kérdését legalább részben meglehetősen radikaliter megoldani. Egészen eltekintve azoktól a közismeretü dolgoktól, hogy milyen legyen a segítség természete, legyen-e részben, hosszú lejáratú olcsóbb kölcsön, részben segély legyen-e, ez megvitatható kérdés, de én különösen jónak hiszem a munkagépekkel való támogatást, mely gépek az állam tulajdonai maradnának, de a. szövetkezet addig használhatná, míg szövetkezetként fennáll; és azt hiszem, hogyha az ipartestületek és az iparegyesület nem felelnek meg a hozzájuk fűzött várakozásnak, a miniszter úrnak még az is a feladata, hogy közegei által buzgó agitatorius működést fejtsen ki a szövetkezetek létesűlése érdekében. (Helyeslés a jobbóldalon.) Ebből azonban nem szabad a kormánynak azt a jogot merítenie, hogy a szövetkezetek igazgatásába vagy szigorú szoros ellenőrzésébe tényleg befolyjon. Itt ismét a tapasztalásra hi-