Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.
Ülésnapok - 1896-43
43. országos illés 1897. feljrnár 8-án, hétfőn. 235 vatkozhätunk, a mely azt bizonyítja, hogy minden olyan szövetkezet, mely az állam szoros ellenőrzése alatt állott, mihamarább feloszlott egyrészt, mert a bürokratikus kezelést sohasem lehetett a kereskedelmi igényekkel összhangba hozni, másrészt pedig, mert a kisiparosban világszerte egy ösztönszerű idegenkedés van attól, hogy az állam közegei az 8 anyagi viszonyait éberen ellenőrizzék. A mi a kisipart illeti, meglehetősen tájékozva vagyunk tehát azokról a segédforrásokról, a melyeket igénybe vehetünk arra, hogy a kisipart fejleszszük. A vásárügy, a házalás-ügy, a tanonezügy rendezése, szövetkezetek megteremtése, a buzgó agitaczionális működés — remélem — meg fogják hozni a kívánt eredményt. Remélem, hogy a t. ház nem fog fiskális aggodalmak által vezéreltetni, ha arról lesz szó, hogy a kereskedelmi miniszter ár a mainál jelentékenyen nagyobb összeget kérjen erre a ezélra a t. háztól. (Helyeslés.) Sokkal nehezebb megoldású kérdés a gyári ipar megteremtésének kérdése. Megteremtést mondok, mert fejlesztésről szó alig lehet. A külön vámterület — mint beszédem elején mondtam — tényleg az egyetlen panaczea volna, a mely azonban megölné a nemzet másik nagyobb, termelő részét. Az a közös vámterület ma még a »noli me tangere« jellegével bir, a melylyel kisebb mérvben ruházzák fel talán a politikai tekintetek, mint elsősorban a magyar gazdának vitális létérdeke. Tisza István t. képviselőtársam egy legutóbb megjelent művében alaposan kimutatta, hogy a magyar gazda érdeke az, a mely ma még kénytelen ragaszkodni a közös vámterület eszméjéhez azon feltétel alatt, hogy elég magas mezőgazdasági védvámok által legalább némileg kompenzáljuk azt a roppant áldozatot, melyet Ausztriának a közös vámterület által hozunk. Ezenkívül állandóan kell gondolnunk gyáriparunk megteremtésére; nemcsak a nemzetgazdasági igazságok kedvéért, hanem mert épen a szoezialisztikus áramlatnak — mely Ausztriában is napról-napra erősödő politikai faktorszámba megy — egyik programmpontja az, hogy eltöröltessenek mindazok a terhek, a melyek a táplálkozási anyagokra súlyosodnak, akár védvámok, akár fogyasztási adók, akár községi illeték. Nem mondom, hogy a közel jövőben elérhető ez az utópia, de azért abszolút utópiának mégsem nevezhető, és azt hiszem, hogy az első áldozata annak, ha ez a programúmon t megvalósul, épen a magyar mezőgazdaság leend. Mindezen indokokon kivtíl ismeretesek azok az indokok, melyek kényszerítőleg ránk róják azt a feladatot, hogy gyáriparunk megteremtésében se áldozatot, se fáradságot, se erélyt ne kíméljünk. Azt hiszem, hogy az állam, meghozván iparpártoló törvényeit és szorgosan ügyelvén arra, hogy a közszállítások minden itthon gyártott iparezikkben kizárólag belföldi czikkekkel fedeztessenek, körülbelül megtette, a mit tehet. Hogy a budget 120.000 forintos tétele ötször vagy tízszer akkora lesz-e, úgyszólván közönbös, mert nem ilyen segédeszközökkel teremtünk ipart. Ez összeg semmitsem jelent, ha Kossuth Ferencz t. képviselő úrral együtt mi is konstatáljuk, hogy tisztán a textil- és ruházati ipar terén behozatalunk 1895-ben 234 millió forint volt. A külföldi tőke beédesgetése, a takarékpénztárakban úgyszólván uzsoráskodó pénzeknek az ipar felé való terelése: ez az, a mi karöltve egy egészséges társadalmi mozgalommal megteremtheti az ipart. Megteremtheti, mert nálunk, néhány vasés gépgyári kivéve, nagyszabású iparról alig lehet szó. Ismét a kereskedelmi minisztérium 1895-iki jelentésére hivatkozom. E szerint nálunk 1895-ben 203 új gyár létesült. A szám elég tekintélyes. Gyár alatt ugyanis rendesen valami nagyobb szabású iparvállalatot értünk, mondjak átlag 100 munkással s átlag mondjuk csak 300.000 forint tökével. Ez megfelelne 60 millió forint invesztieziónak és 20.000 új munkásnak. De ha közelebbről nézzük e számokat, azt látjuk, hogy a 203 gyárból 156 kizárólag a mezőgazdasági és helyi építkezés szolgálatában áll, lévén azok gőzmalmok, olaj malmok, szeszfőzdék, mészégetők, téglaégetők. A 68 gőzmalomból egyetlenegynek tőkéje van kimutatva 600.000 forintban. A többi tőkét épen nem mutat ki és nagyrészt hallgat a munkásokról is. Mi következik ebből? Az, hogy ezek tulajdonképen csak afféle régi vámos malmok, melyeket azelőtt szél vagy víz hajtott, és melyekbe most, megfosztva a cséplőgép lokomobitját téli pihenőjétől, befogják a malomba. így szaporodik statisztikánk 67 új gyárra], mely azelőtt beérte a szélmalom vagy szárazmalom szerényebb elnevezésével. A debreczeni iparkamara területén létesült 29 szikvízgyár. (Derültség.) Elismerem, hogy e gyárak meglehetősen hozzájárulnak a nyári melegben lankadó nemzeti erők felfrissítéséhez, de hogy gyáriparunk mérlegén nagyot lendítenének, azt már nem ismereui el. A többi fenmaradó 46 gyárból 15-öt levonok, melyek a pesti iparkamara területén létesültek, és a melyekről a minisztérium közelebbi adatokkal nem rendel' kezik; marad 31 gyár. Ezen 31 gyárnak, t. ház, összes alaptőkéje 2 millió 857 ezer forint. Egy millió forintot képvisel ebből egy régi bányatársulatuak a tőkéje, a mely az ezüst ipari feldolgozására alakult át, egy millió forint a soproni villamos világítási telepre esik, 650 ezer forint pedig egy 30*
