Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-43

43. országos illés 1897. febrn&r 8-án, hétfőn. 233 kereskedelem fejlesztése iránt tartozó kötelességünknek? A mi kötelességünk kettős: Megtartani a meglevőt és fejleszteni a fejlesztendőt. A meglevőről szólva, t. ház, fájdalom, úgy szólván csakis kisiparunkról lehet szó; arról a kisiparról, mely hajdan magas fokán állt a fejlettségnek annyira, hogy nemzetünknek majdnem egész ipari szükségletét képes volt fedezni, de a mely a Mária Terézia által inaugurált, őstermelési politika behozatala óta fokozatosan hanyatlott odáig, hogy ma már inkább csak szomorú tengődésé ről lehet szó. (Úgy van! Úgy van! a ssélsö baloldalon.) Én, t. ház, azt hiszem, hogy csalódnak azok, a kik ezen hanyatlás egyik főokáúl a közös vámterületet állítják oda. (Ellenmondás a szélső baloldalon.) A kisipar a maga szűk fogyasztási körében inkább csak a munkáját értékesíti és eltekint a szorosan vett gyártási haszontól. Továbbá a kisipar egy igen szűk körnek a divatja, izlése, hagyományai szerint dolgozik és vele a nagy termelésre berendezett gyáripar alig versenyezhet. De tovább megyek, t. ház, és azt hiszem egy helyes argumentummal állok elő, ha arra hivatkozom, hogy azokban az országokban, melyek az anyagi fejlődésnek legnagyobb fokán állnak, mint Belgium, Francziaország és Anglia, a mely országok tudvalevőleg semmi más országgal vámközönségben nem élnek, azokban az országokban a kisipar vagy teljesen megszűnt, vagy a gyáripar szolgálatába állva keresi boldogulását. Vannak ezeken az általánosan ható okokon kivíil specziális magyar okok is, melyek e helyzethez hozzájárultak. Ilyen a nemzeti viseletnek fokozatos térvesztése; ilyen a magyar iparosoknak ragaszkodása a régi formákhoz; ilyen mindenekfelett a magyar iparos atavisztikus hajlama a földhöz és gazdasághoz. (Ügy van! Úgy van!) A magyar iparos, midőn pénzre tesz szert, mindig a földbe fekteti azt, a helyett, hogy üzletének megnagyobbítására fordítaná. (Ügy van! Ügy van!) Semmi sem jellemzi ezt a hajlamot, mint a háznak egy hírneves irótagja által megírt amaz anekdota, midőn egy országos hírű késesnél egy angol kereskedő 5000 tuczat halas bicskát rendelt meg, és a késes a helyett, hogy kapott volna e rá nézve óriási üzleten, e szavakkal utasította vissza: Hát a kukoriczámat az angol fogja megkapálni? Számot vetve az okokkal, melyek e szomorú állapotot előidézték, azt a kérdést kell felállítanunk, vájjon nézhetjük-e tétlenül egy egész nemzeti osztálynak a pusztulását? Hiszen, t. uraim, a mezőgazdasági krízisnek egyetlen és végleges panaczeája épen az ipar teremtése és épen a legtúlzottabb agraristák azok, a kikKÉPVH. NAPLÓ. 1896—1901 III. KÖTET. nek minden összeget meg kell szavazniok arra, hogy eléressék az a végezel, melyet úgy hívnak, hogy: belfogyasztás és a belföldi terményeknek belföldi feldolgozása. Ez ellen talán azt lehetne felhozni, hogy nem a kisipar fejlődése, hanem a gyáripar fejlődése az apanaczea; hanem én azt bátorkodom megjegyezni, hogy én a kisipart azért tekintem a jövő nagyipar csirájának, mert azt hiszem, hogy a mi kisiparosaink fogják a jövő nagyipar intellektuális elemeit szolgáltatni; az ő gyermekeikből lesznek a munkave/.etők, a gépmesterek, az előmunkások és azért kell, hogy az állam minden módon mutassa irántuk való gondoskodását, nehogy az iparosok elkedvetlenedve, gyermekeiket a földmíves pályára adják, vagy a mi még rosszabb, belőlük szellemi proletárokat neveljenek. (Úgy van! Ügy van !) A kisiparról nálunk eddig hathatósabb mérvben úgyszólván kizárólag az iparoktatás helyesebb fejlesztése által történt gondoskodás. Van igen sok kérdés: a vásárügy, a házalási, a tanonczkérdés és mindenekelőtt a szövetkezetek kérdése, mely még meglehetősen primitív stádiumban van. A t. kereskedelmi miniszter úr az 1895. évről kiadott jelentésében arról számol be, hogy a kisipari szövetkezetekre, illetve azok támogatására összesen 16,500 forint adatott ki, és ez összeg csekélységét, a mi neki is feltűnik, azzal indokolja meg, hogy az érdekeltek köréből nagyobb igények nem támasztattak, megjegyezvén egyúttal, hogy az ipartestületek igen lanyhán fogják fel a törvény által rájuk rótt ama kötelességet, hogy tagjaik jólétét szövetkezetek alkotása által fokozni igyekezzenek. Ez, uraim, elszomorító tünet, elszomorító tünete annak. hogy a magyar fajban az önsegély és társulás érzése mennyire hiányzik. Milyen könnyen és milyen nagyon panaszkodunk még akkor is, midőn kezünk ügyében van a segély. Az iparosegyesület, mely félszázados múltra tekint vissza, megelégszik azzal, hogy érmeket oszt kiváló iparosoknak, díszüléseket tart, anketiroz, tanácskozik, de félszázados múltja alatt egy oly elsőrendű praktikus intézményre nem mutathat rá, a mely az ő kezdeményezésére támadt volna. (Helyeslés jobbféló'l.) Gr. Zichy Jenő: Leszek szerencsés rá felelni! Szemere Attila: És azok, a kik az ipar-apostolok olcsó és hálás szerepét vállalták magukra, megelégszenek azzal, hogy a műhelyeket időről-időre végig parolázzák és néha-néha egy lendületes beszédben elkeseregjenek az ipar szomorú sorsa felett. (Élénk helyeslés jobbfelöl.) A kisiparosnak, t. ház, különösen két dologra van szüksége. Az egyik a vásárügy alapos rendezése. 30