Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-42

42. országos ülés 1897. február 6-án, szombaton. 197 Én, t. ház, ezt a nézetet egyáltalában tévesnek tartom. Azt hiszem, hogy ezzel csak az államrendőrségnek teendőit és költségvetési kiadásait fognám szerfelett emelni. Míg ellenben azon a módon, a melyen a belügyminisztérium a főkapitány nyal egyetértőleg kívánja ezt a kérdést megoldani, hogy tudniillik azon kerületekben, a hol egyrészt a lakosság nagy száminál, de a múlt tapasztalatainál fogva is a legtöbb kihágás fordul elő, különösen a VI., VII. és VIII. kerületben, akként igyekezzünk a bajt orvosolni, hogy ott, a kerületi kapitány mellé egy állandó helyettest alkalmazzunk, a ki kizárólag a kihágások elbírálásával és elintézésével foglalkozik : (Helyeslés jobbfelöl.) ezen a módon azt hiszem, sokkal kevesebb költséggel fogunk a mindnyájunk által kívánt czélnak megfelelni. (Helyeslés jobbfelöl.) Arra nézve, t. ház, hogy az államrendőrség az erkölcsi bizonyítványok kiállítása körül miként jár el, azt hiszem, mindenki egyet fog velem érteni, hogy itt kötelező utasításokkal vagy szabályokkal a rendőrség kezét megkötni és minden egyes esetre illő útmutatást adni teljes lehetetlen. (Igaz! Úgy van!) Ez tisztán a bizalom kérdése. Mert igazságtalannak tartanám azt, hogy valakinek, a ki ellen fiatalságában bármilyen, habár kissé súlyosabb beszámítása eset miatt a rendes bíróság vizsgálatot indított, vagy az illetőt el is ítélte s a büntetést ő kiállta, de ezen büntetésnek kiállása után hosszú idő múlva, tehát kéthárom évtized után, erkölcsi gondolkozásának és magaviseletének teljes megjavulását bizonyította be, ezért azután erkölcsi bizonyítványt kiállítani ne lehessen. Viszont a nélkül, hogy valakit a törvény sújtó keze elért volna, akárhány esetben igazolt lehet a rendőrségnek az az álláspontja, hogy az erkölcsi bizonyítvány kiadását megtagadja. (Helyeslés. Úgy van! jobbfelöl.) A mi a tolonczok szállítását a vasutakon illeti, erre nézve a tárgyalások már régebben folynak és ez idő szerint szintén folyamatban vannak, a mint ezt a múlt évben itt e házban egy másik felmerült inczidens alkalmából tudomására is hoztam a t. háznak. Ezek a tolonezszabályzat revíziójára vonatkozó intézkedések azonban — a mint ez a dolog természetében rejlik — eddig befejezhetők nem voltak, mert iparkodunk e szabályokat úgy módosítani, hogy azok hosszú időre minden tekintetben megfelelők legyenek és ne kelljen majd egyhamar újabb módosításhoz látni, (Helyeslés.) Felhozták továbbá azt is, hogy a hatóság elleni erőszaknak számtalan esete merült fel, és hogy roppant nagy azon eseteknek száma, melyek a büntető bíróság elé kerülnek, úgy, hogy a királyi ügyészség át is írt volna erre nézve. Nekem az átiratról tudomásom nincs és a rövid úton megkérdezett főkapitány úrtól is azt a jelentést kaptam, hogy ő nem mondja, hogy nem lehetett a múltban, de neki ez idő szerint arról tudomása szintén nincs. De, t. ház, ezzel a kérdéssel is úgy állunk, hogy mindaddig, míg a büntető törvénykönyvnek az a szakasza, mely a hatóság elleni eröszakot akként definiálja és minősíti, mint ez a büntetőtörvénykönyvben van, fennáll, addig a rendőrség magát ezen a szakaszon túl nem teheti és nem járhat el enyhébben, vagy nem érezhet magában hivatást, hogy oly dolgot, a melyet a büntető törvénykönyv bűnténynek quaiifikál, egyszerű rendőri kihágásnak deklaráljon. Tehát míg a büntető törvénykönyv revideálva nincs, e kérdésben másként proczedálni a rendőrségnek nem lehet. Most áttérhetnék ama határozati javaslatra, a melyet Radocza János t. képviselőtársam adott be, haPolónyi Géza t. képviselőtársam mai felszólalására egy nagyon rövid észrevételt nem kellene tennem. A képviselő úr ugyanis azt állította, mintha léteznék egy bizonyos tendenczia, a mely a fővárosi államrendőrség alkalmazottjainak kinevezéseinél a főváros ellen irányulna, vagy olyan, a mely a fővárosban lakókkal vagy fővárosi illetőségtíekkel szemben az ország más vármegyéiből vagy többi városaiból szárumzókra nézve előnyt akarna gyakorolni. T. ház! E tekintetben megnyugtathatom az egész házat, hogy erről a tendencziáról én sernmitsem tudok, semmit nem tapasztaltam, legkevésbbé pedig leledzem benne magam. A dolog úgy áll, hogy a fővárosi államrendörségnek úgy tisztikaránál, mint őrségi személyzeténél iparkodnak mindig a leghasználhatóbb és a legodavalóbb elemeket kiválasztani. Tény az, hogy a folyamodók közt a legkevesebb fővároBÍ lakó vagy illetőségű van, különösen a rendőrségi őrségnél, mert itt a fizetés olyan, hogy a ki a fővárosban születik, itt tölti ifjúságát, hozzászokik a fővárosi élethez, ennek kényelmeihez, nem éri be azon fizetéssel, a mit az államrendőrségnél egy rendőrnek nyújtani lehet, míg ellenben azok, a kik egyszerű módhoz lévén szokva, s a katonaságnál három évet, mint altisztek kitöltvén, itt állandó alkalmazást nyernek, szerencséjüknek tartják, ha ilyen állásra pályázhatnak, melyet a nagyobb kényelemhez szokott fővárosi lakos kicsinyel. Másrészt a fáradalmak is olyanok, a melyeket egy edzett ember jobban kibírhat, mint a fővárosiak, a kik több kényelemhez vannak szokva. Tehát egyáltalán igaztalan az a vád, mintha ezen állások betöltésénél ágy a legmagasabbnak mint a legalacsonyabbnál akármily tendenczia léteznék, a mely a fővárosiak ellen irányulna. (Helyeslés.) Örülök, hogy ezzel kapcsolatba helyezhetem