Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-41

| 70 **• országos ülés 1897. február 5-én, pénteken. nyúlt költségvetési vitánál is látszik, hogy a törvényjavaslatoknak sorsa tulajdonképen nem itt a képviselőházban díü el, hanem a Lloyd­épület tanácskozásaiban, és hogy a képviselőház­ban az ott hozott határozatoknak alkotmányos formába való öntése történik meg: ilyen körűi menyek között nekem semmi reményem sincs arra nézve, hogy itt akár ellenzéki, akár kor­mánypárti egyének kifejtett nézeteiket ezen költ­ségvetés keretében érvényre emelhessék. Nem is ezért szólalok tehát fel, hanem csak is azért, hogy képviselői állásomból és kötelességemből kifolyólag legalább rámutassak a közegészségügy terén mutatkozó egyes hiányokra és szembeállít­sam a szükségletekkel azon áldozatokat, a melye­ket az állam hoz. Ha megfigyeljük a közegészségügyi tétel kiadásait, látjuk, hogy akkor, mikor Pap Samu t. képviselő úr azt mondotta, hogy az állam a közegészségügyre 1.700.000 forintot fordít, téve­désben volt, mert igaz, hogy a kiadások tételé­nél 1.700.000 forint van felvéve, de azt nem vette figyelembe, hogy a bevételi rovatban 316.450 forint szerepel. Már pedig ezen össze­get le kell ütni és így az az összeg, a mit a közegészségügyre fordítanak, nem 1.700.000, hanem 1.346.242 forint. Azt is mondotta, hogy a múlt évhez képest 52.000 forintnyi emelkedést matat a közegészségügyi rovat. Ez is nagy té­vedés, mert igaz, hogy több van e czímen fel­véve, csakhogy a bevétel is emelkedett és a különbözet nem 50.000 forint, hanem 38,000 forint 57 krajczár. Már mostan tévedés volna azt hinni, hogy az emelkedés talán azért törté­nik, hogy közegészségügyünk javíttatik és moz díttatik elő; a világért sem. Nem azért történik. hanem azért, mivel az állam áldozatkészségét csak két intézményei szemben gyakorolja: az egyik egy országos kórház gyámolítása, a má­sik a tébolyda-ügy. Természetes dolog, hogy az adott viszonyokhoz képest ezen intézmények emel kedése szükségessé teszi azt, hogy ezen kórházi in­tézménynek és a tébolyda-ügynek emelkedéséhez képest a költség is emelkedjék. De mikor ezt megfigyeljük, ugyanakkor azt is észlelhetjük, hogy míg ezelőtt három vagy két esztendővel a szegények gyógykezelésére 40.000 forint volt felvéve, az már a múlt esztendőben felére, vagyis 20.000 forintra szállíttatott le, s most pedig a közegészségügyi kiadásoknál, erre a czélra egy krajczár sincsen felvéve. Ha ezt egy idegen ember látná, azt mondaná, hogy Magyar­országon a szegényügy fokonkint rendeztetett s ma már teljesen rendben van, mert először 40.000 forintot, már a reá következő esztendő­ben kevesebbet vettek fel, most pedig — hála Istennek — azon szerenesés helyzetben van az ország, hogy a szegények gyógykezeléséről nem is kell gondoskoni, mert oly szegények nincse­nek, a kik a gyógykezelésre rászorulnának. Nagyon jól tudom, hogy ugyanakkor, mi­dőn a belügyminiszter úr a szegények gyógy­kezelésére szánt összeget a költségvetésből ki­hagyta, utasította a törvényhatóságokat, hogy a községek tartoznak a szegények gyógykezelésé ről gondoskodni; de tévedés volna hinni, hogy a szegények gyógykezeléséről eddig a községek ne gondoskodtak volna. Gondoskodtak, csakhogy az állam a lehetőség szerint kivette a maga részét és segített azon községeken, a melyek egyrészt a községi intézmény, másrészt minden­féle községi terhek és betegápolási adók fize­tésével már úgyis annyira igénybevéve voltak, hogy továbbmenni már nem tudtak. Az az in­tézkedése a belügyminiszter úrnak és a törvény­hozásnak, hogy a szegények részére fordított ezt az összeget kihagyta, nem igazságos, mert a betegápolási pótadók fizetésénél megtörténhetik az — és ez törvényben van biztosítva — hogy egyik község a másiknak, az egyik törvény­hatóság a másiknak a betegápolási adót meg­téríti. Ha pedig valamely községbe egy idegen ember vetődik és ott megbetegszik, igazságos­nak tartja-e a t. ház, hogy arról az illető köz­ség gondoskodjék? mert hiányos intézkedés híján nincs is joga annak a községnek követelni, hogy az illetőségi hely megállapítása után a másik község fizesse meg. A szegény betegekről való gondoskodás nem lokális, hanem országos érdek, mert a jár­ványok bacillusai nem a fényes paloták illatos légkörében tenyésznek, hanem a nyomorult vis­kókban burjánzanak. Ha tehát a szegény bete­gek gyógykezeléséről gondoskodunk, nemcsak a humanizmust szolgáljuk, hanem igen fontos köz­egészségügyi érdeket elégítünk ki. Mert ha a bajt csirájában el nem fojtjuk, ebből oly nagy veszély származhatik, hogy pénzértékben ki sem fejezhető. A t. belügyminiszter úr megjegyezte, hogy a betegápolási pótadókra nézye bizonyos intéz­kedéseket fog javaslatba hozni, hogy a mai állapotok megszűnjenek. Ismeretlen előttünk, miként akar a t. bel­ügyminiszter úr a már-már tűrhetetlen állapoto­kon segíteni, mert látjuk, hogy a törvényható­ságok legnagyobb része 6—7 százalékot fizet és még így is teljesen képtelenek arra, hogy kötelezettségeiknek megfeleljenek. Először, mert óriási hátralékaik vannak; másodszor, mert a betegápolási pótadókhoz kötött intézmények, mint a kórházak fokozott igénybevétele meríti ki teljesen ezt a pótadót. Mi okozza, t. ház, hogy ezen óriási pót­adó mellett is annyi hátralék terheli egyik törvényhatóságot a másikkal szemben ? Az, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom