Képviselőházi napló, 1896. II. kötet • 1897. január 11–január 25.

Ülésnapok - 1896-33

33. országos Ülés 189", január 25-én, hétfőn. 287 mentették meg a hazát, továbbá, hogy a nyugdíjnak alapúi szolgáló két forint adó a közembereknek és altiszteknél legalább is három forintban, a felsőbb tiszteknél 10 forintban állapíttassák meg, végre, hogy a nyugdíj általában a közembertől a századosig arányosan felemeltessék. (Helyeslés a szélső haloldalon.) Mint mondám, ezek még mindig függőben levő és megoldásra váró kérelmek; pedig ezek nem igényelnének oly nagy áldozatot, mint az évről-évre szaporodó és már milliókra növekedő más természetű nyugdíjak. (Ugy van! a szélső baloldalon.) És ezekkel csak átmeneti kiadás lenne beirva a költségvetésbe és ez is csak rövid életű; de ezzel a legfényesebb lap Íratnék be a költségvetés kiadási rovatába, mely hirdetné urbi et orbi, hogy a magyar nemzet, mint lovagias nemzet, megtette a kötelességét azok iránt, a kik a 48-iki véres csatákban másfél évig védelmezték a hazának törvényes jogait, önállóságát és szabadságát és megmentették a nemzet becsületét. ( Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) De sérelmeket is említettem. Köztudomású dolog, t. ház, hogy a miniszterelnök úr a honvédnyugdíjak ügyét a saját minisztériumába osztotta be, ott szervezett ügykezelés végett egy külön szakot. Hát én nem kételkedem jóakaratú szándékában, sem azon szakosztálynak pontosságában és az ügy rendszeres vezetésében; de mégis fel kell említenem azokat a sérelmeket, melyek részint a miniszterelnök úrnak önhatalmú rendelkezéseiből, illetőleg rendeleteiből, részint pedig az illető szakosztálynak túlszigorúságából származnak. Ilyen nevezetesen az, hogy a miniszterelnök úr záros határidőhöz köti a honvédigazolást, még pedig a lejárt október í-éhez. Hát mi tette szükségessé ezen rendeletet és mivel igazolja ezt maga a t, miniszterelnök úr? Hiszen az illető szakosztálynak mindenkor módjában van felülbírálni a hozzá beérkezett kérvényeket és elutasítani, ha azok nem való alapon épülnek. (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) De kérdem, nem a legnagyobb méltánytalanság és igazságtalanság követtetik-e el azon honvédeken, a kik vagy tudatlanságból addig nem igazolták magukat, vagy esak később jutnak azon szerencsétlen helyzetbe, hogy szükségük van ezen nyugdíjra is és az alapszabályok értelmében jogosan folyamodhatnak is érte. Mert méltóztassanak elhinni, hogy habár történnek és történtek ezen a téren visszaélések, de sokan vannak még a magyar emberek közt olyan önérzetesek, a kik addig, míg két kezük munkájával megkereshetik kenyerüket, leaíázónak tekintik még a gondolatát is annak, hogy segélyért folyamodjanak. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Én magam is ismerek olyan honvédet, a ki jobb sorában elmulasztotta a honvédigazolást és esak nagy rábeszéléssel lehetett rávenni, hogy ezt a lépést megtegye. Igaz, hogy az ilyenek a ritkább esetek közé tartoznak, de mégis előfordulnak. Épen azért arra kérem a t. miniszterelnök urat, méltóztassék a honvédigazolásra vonatkozó rendeletet beszüntetni, és odahati i, hogy egyetlenegy segélyre vagy nyugdíjra szoiúlt honvéd se legyen e hazában olyan, a ki azzal a rideg kijelentéssel utasíttassák el, hogy az igazolási határidő már lejárt. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Ezen kívül több kisebb sérelem jutott tudomásomra, a melyek az ügykezelés túlszigorából keletkeznek; ezek közül is bátor leszek egy párt felemlíteni. Ilyen például, hogy azon csonka béna honvéd, a ki az úgynevezett Haynaldalapból is kapott néhány fillérnyi segélyt, megfosztatott a honvédaíapból való támogatástól. Ilyen továbbá, hogy egy hetven éves öreg honvéd huszonötéves igazolványával, a melyet az illető hon védegylettol kapott, elévülés alapján újabb igazolásra utasíttatott. A másiktól meg annak kimutatása követeltetetr, hogy minő vagyonnal bír vagy bírt a hitvese. Ez sem az alapszabályok, sem a törvény értelmében nem követelhető', mert hol van az megírva, hogy a nő férje eltartására köteleztetik. (Helyeslés a szélső baloldalon.) De nem akarok több sérelem elősorolásával a rekrimináczió terére lépni; egyet azonban nem hallgathatok el, azt, a mi a honvéd-egyletek és különösen az országos központi honvédbizottság mellőzésében, úgyszólván hátravetésében nyilvánul. Az igazolásra vonatkozó miniszteri rendelet azt mondja, hogy a hol honvédegyletek nincsenek, ott az igazolást a közigazgatási hatóság teljesíti. Hát ez rendjén van. Ámde mióta ezen rendelet megvan, meg sem kérdik a honvédegyleteket, pedig hát ezek tudnák biztosabban, hogy ki igazolható, ki nem ; ezek ismerik a bajtársakat sokkal inkább, mint az újabb nemzedékből kikerült közigazgatási tisztviselők. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) De még nagyobb sérelem az, a mely az országos központi honvédbizottság mellőzésében nyilvánul. Ez a bizottság, a melyben konczentrálódott eddig a vidéki honvédegyletek működése, a mely az agg honvédek reménye és védvára volt, a mely felülbírálta a honvéd igazolványokat, most olyan formaszerepre vau hivatva, mint Angliában némely koronahivatalnokok, a kiknek ugyan hivatal )s czímük megvan, de hivataluk és hivatalos befolyásuk semmi. Igaz ugyan, hogy a ves;ye^ segélyző bizottságban képviselve vannak, de elenyésző csekély számmal, két taggal. Nekem nem szokásom a gyanúsítás, nem szokásom a való érdemeknek letagadása, sőt elismerem, hogy a t. miniszterelnök