Képviselőházi napló, 1896. II. kötet • 1897. január 11–január 25.

Ülésnapok - 1896-21

10 21. országos ülés 1897. január 11-én, hétfőn. nak, hogy az ország nagy része csaknem állandóan zár alatt van, különböző okai vannak. Legfőbb oka kétségkívül az adminisztráczió gyarlósága, a miről igen mulatságos dolgokat lehetne beszélni, és alkalom adtán meg is fogjuk tenni. De egy másik oka, t. ház, épen abban volt, hogy mindazon országokban, a melyek a magyar állattenyésztéssel versenyeznek, a kormányok régen gondoskodtak arról, hogy a leszállított áru marhasót a gazdaközönség megkapj a, holott nálunk Magyarországon ezt következetesen, állandóan és makacsul mind a mai napig megtagadták. A t. miniszterelnök úrnak hivatali előde mindannyiszor azzal ütötte el ezt a kérdést, hogy erre nincs szüksége a nagyobb gazdának, mert az úgy is birja, a kisebb gazdának pedig nincsen szüksége rá, mert annál úgy is minimális a költség. T. ház! Ez a furcsa okoskodás csakis abban találhatja magyarázatát, és csak úgy érthető meg, hogy azon kitíínő férfiú, noha Magyarország élén állott, nem vette észre, kikerülte figyelmét, hogy a magyar mezőgazdaság súlyos válsággal küzd. Es mikor az ellenzék erre figyelmeztette, akkor még hosszasan, egyszerűen és kereken tagadták az urak, hogy ez a válság létezik. Emlékezzünk rá, t. ház, hogy akkor azt mondták, hogy ez csak ellenzéki fantazmagória, az ellenzék csak párkérdést akar csinálni a mezőgazdaság érdekeiből is, ez az egész csak ellenzéki kortesfogás. Pedig, t. ház, a tény az, hogy egy balgatag és boldogtalan nemzetgazdaság, — lncus a non lucendo, mert nemzeti igazán nem volt, — a melynek, ha nem is bevallott elve, de nyiitan és következetesen megtartott iránya az volt, hogy a hazai földmívelést nyúlni kell a végletekig, hogy annak zsírjával hizlalni lehessen a hazátlan spekulácziót (Igaz! Úgy van! balfelöl.) Mintha bizony, t. ház, az volna a legfőbb szükség, hogy ebben az országban pusztítsunk és enyésztessünk el mindent, a minek nemzeti és történelmi hagyománya van, hogy döntsük le a magyarságnak oszlopait azért, hogy a magyar földet és ezzel együtt az országot idegen kézre juttassuk. (Igaz! Úgy van! balfelol.) Ez a nemzetellenes nemzetgazdaság, t. ház, juttatta oda a dolgot, hogy a magyar gazda, szorongattatva egyfelől az árbanyatlás által, — mely igaz, hogy univerzális jelenség volt, de Magyarországon nem hogy enyhítette, de nem egy rendszabályával a kormány egyenesen előmozdította,— szorongattatva másfelől azáltal, hogy a közterhek oroszlánrészét ráhárították, hogy más keresetágaknak messzemenő adómentességet biztosíthassanak : egy szép napon arra ébredt a magyar gazda, hogy a jövedelmei többé nem fedezik a kiadásait, hogy a tiszta jövedelem nemcsak csökken, de sokaknál elmarad. És természetes, t. ház, hogy bár a gazdasági technika szempontjából helytelenül, de emberileg érthető, talán szükségszerű volt, hogy igen sok gazda ott akarta a kiadásokat megtakarítani, a hol legkönnyebben érhette, és innen eredt az, hogy igen sok gazda elmulasztotta a raarhasónak exorbitáns és aránytalanul magár ára mellett, hogy azt megfelelőleg alkalmazza. A mennyiben ez a javaslat legalább részben ezen a bajon segíteni hivatva van, én is természetesen készséggel és örömmel fogadom el. De én is kívánatosnak tartom, hogy a gazdák ne a távolságok esélyei szerint különböző módon részesüljenek ezen kedvezményben, hanem az árak egységesek legyenek. A mi a javaslat politikai oldalát illeti, én élénken emlékezem, mert éveken át felszólaltam ebben az ügyben, részint a pénzügyi bizottságban, részint a t, házban, és emlékezni fognak mindazok, kik felszólaltak ebben az ügyben, hogy mindig a legridegebb visszautasítással találkoztunk. Azokon kívül, miket már volt szerencsém felhozni, a volt miniszterelnök úr mindig azt szokta mondani, hogy azt a költséget, illetőleg »lucium eessans«-t, a mibe az államnak kerülne a leszállított árú marhasó behozatala, inkább a mezőgazdaság valamely más érdekére fogjuk fordítani. Mintha a szomjúságot étellel és az éhséget itallal lehetne oltani. A t. pénzügyminiszter úr, ha nem tévedek, még az utolsó budget-vita alkalmával azt mondta, hogy nem lehet behozni ezt a reformot mindaddig, míg nincs felfedezve, hogyan lehetne úgy denaturálizálm a sót, hogy emberi használatra visszaalakítani ne lehessen. És ime azt látjuk, hogy semmi új felfedezéssemmi új találmány nem történt, mert ez régi praxis Németországban és Ausztriában. Mi erre utaltunk többrendbeli felszólalásunkban, és a javaslat végre mégis itt van. Gróf Festetits Andor akkori földmívelésügyi miniszter az ő tárczájának költségvetési vitájában nagy hévvel argumentált, hogy ez az experimentum Ausztriában is fiaskót csinált, tehát behozni nem lehet, és ime nagy örömünkre mégis itt van a javaslat. Mi következik ebből? Ebből következik a t. többségre nézve, hogy a t. többség legyen okosabb, mint múlt országgyűlési elődje volt. Ne kövesse annak példáját, hogy minden inieziativát, mely ellenzéki oldalról jön, leszavazott tisztán pártszempontból, csupán csak azért, mert ellenzéki inicziativa, ha még oly helyes is. Mert méltóztassanak meggondolni, hogy milyen visszásnak és kellemetlennek kell lenni magára a t. kormányra és a t. többségre nézve, hogy ha azt, a miről annyiszor kijelentették, hogy lehetetlen és kivihetetlen, utoljára is maguk pro-