Képviselőházi napló, 1896. I. kötet • 1896. november 25–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-16

ttí. országos ülés 1896. deczember 17-én, cstítórt8k5n. 187 szór mondták, és legutóbb a miniszterelnök úr ismételte a házban, hogy hiszen az a feketesárga lobogó a kétfejű sassal az uralkodóház színe és czímere. De valahányszor e valótlan állítás felhozatott, mindannyiszor megczáfoltatott, mindannyiszor rámutattak arra, hogy a Habsburgdinasztia színe a vörös és fehér, és hogy a fekete-sárga lobogó a kétfejű sassal a megboldogult római szent birodalomnak volt, aztán pedig az osztrák császárságnak lett jelvénye. (Úgy van! a szélső baloldalon.) De hát én ez elemi dolgot tovább nem vitatom, hanem egyszerűen utalok az 1848. évi XXI. tczikkre, mely a nemzet czímerét ősi jogaiba visszaállítván, elrendelte, hogy minden nemzeti ünnepen minden középületen a nemzeti lobogó és a nemzet czímere használtassák. Már pedig az országgyűlés megnyitása nemzeti ünnep, és a királyi palota, midőn abban az országgyűlés megnyittatik, nemzeti épület jellegét ölti magára, a melyre, bár az a király magánpalotája, akkor mást, mint a nemzeti lobogót kitűzni nem kellene. De nem kellene akkor a budai palotának udvarán a »Gott erhalte«-t sem játszani. Hisz van nekünk himnuszunk, és én azt hiszem, hogy a szertartásoknak tökéletesen megfelelne, akár Kölcsey himnusza, akár Vörösmarty szózata. (Ügy van! a szélső baloldalon.) Ha tehát mindenuek daczára mégis használják a fekete-sárga lobogót a kétfejű sassal és a »G-ott erhalte»'t, ezt bizonyára nem másért teázik, mint azért, hogy azokkal a magyar országgyűlés megnyitása alkalmával is az összbirodalomnak egységét jelképezzék, mert sok nagy, hatalmas, befolyásos körök és tényezők az összbirodalomnak eszméjéről még mindig nem mondottak le és úgy látszik, lemondani nem is szándékoznak. A mi a trónbeszédnek belső tartalmát illei, miután a trónbeszéd a kormánynak az ország dolgai és érdekei iránti felfogását, gondolkozását, czélzatait és törekvéseit tükrözteti vissza, és az a kormánynak politikai és munka-programmját jelzi, én annak a trónbeszédnek belső tartalmával sem vagyok, de nem is lehetek megelégedve, egyrészről azért, mert sok nincs benne olyan, a mit kellene, hogy a magyar kormány legelsőrendű feladatai közé iktasson, másrészről nem azért, mert sok van benne olyan, a mit én elveimmel, nézeteimmel, gondolkozásommal és hazafias érzületemmel összeegyeztetni nem tudok. (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) Mi, a kik addig is, a mig az ország önállósága és függetlensége a maga teljességében érvényesülhet, azon vagyunk, hogy a külügyek terén az ország azt a kis önállóságát és befolyását is használja fel, a melyet részére az a szerencsétlen közös-ügyes alkotmány némileg biztosít, igazán nagy megütközéssel vettük, az ország és a külföld előtt pedig nagy feltűnést keltett az, hogy a trónbeszédben egy árva szóval sincsenek megemlítve a külügyek, és hogy a trónbeszédben egy szóval sincs méltatva a külügyi helyzet és politika, mintha csak a magyar országgyűlésnek semmi köze sem volna hozzá. Engedelmet kérek, a magyar országgyűlésnek a külügyekre való befolyásának jogosultságát elvitatni sem lehet, (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) hiszen a magyar országgyűlésnek a külügyekre való jogosultságát legfényesebben a trónbeszédek igazolják, a melyekben az 1867-ik évtől kezdve mindegyikben kivétel nélkül szó volt a külügyekről. Soha idáig a kormánynak, eszébe nem jutott, hogy a trónbeszédben ne tájékoztatta volna a külügyi helyzetről a magyar országgyűlést, csak a Bánffykormány feledkezett meg erről, a mint hogy rendszerint igen szívesen, de bűnös módon meg szokott feledkezni Magyarország önállósága érdekeinek istápolásáról, képviselteréséről és védelméről. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ezen jogosult felháborodással és méltó szemrehányással szemben a miniszterelnök úr azzal védekezik, legutóbb is azt mondotta, hogy hiszen az, hogy a trónbeszédben a külügyekről valamelyes passzus felvéve nem lett, semminemű czélzatosság jellegével nem bir, mert a múlt országgyűlést berekesztette királyi trónbeszéd óta, a melyben pedig a külügyi helyzet lehetőleg méltatva lett, a külügyi viszonyok tekintetében semminemű változás nem jött létre. Engedelmet kérek, én ezt a mentséget, ezt a kifogást el nem fogadom. A trónbeszédnek ezen hiányosságát a változatlan külügyi helyzet mentségével indokolni nem lehet. Hiszen ritkán volt nélkülözhetetlenebb és szükségesebb a trónbeszédben a külügyi helyzetről tájékoztatást adni, mint épen most jelenleg, a midőn — mi türés-tagadás benne — Bisinarok leleplezése a hármas-szövetség erősségébe vetett hitet bizony igen alaposan megingatta, megrendítette, (Úgy van! Úgy van! balfelől.) és úgy a nyugaton, mint keleten különböző politikai zavarodásoknak jelenségei mutatkoznak. Ily körülmények között, a hallgatás igazi s valódi okát én nem a miniszterelnök úr által mondottakban, hanem abban keresem és abban meg is találom, hogy nagy és hatalmas bécsi köröknek kedvencz eszméje az, hogy Magyarország Ausztriának csak egyik provincziája, továbbá hogy ugyanazon bécsi köröknek czélja az, hogy a külügyeknek a magyar törvényhozás tárgyai elöl leendő elvonásával a magyar nemzetnek politikai nívója, csökkentessék. Találom pedig legfőképen abban, hogy a Bánffykormány az összmonarchia és összbirodalom tendencziájának eszközéül adja és engedi magát által. Vagy hát, mire mutat az, és nem azt je-