Képviselőházi napló, 1892. XXXIV. kötet • 1896. szeptember 3–október 3.

Ülésnapok - 1892-648

4-0 648. országos ülés 1896. szeptember 4-éit, pénteken. hadsereg férfi ai is részesülhessenek a korszellem vívmányaiban. (Élénk helyeslés a szélső haloldalon.) Önök, t. képviselőház, erre képesek nem lesznek. Én regisztrálni fogom az Ígéreteket a jövőben is, egy rovással több vagy kevesebb nem határoz, de jól tudom, hogy önök a teljesítés terén ezen ígéretekkel mindig adósok fognak maradni. A törvényjavaslatnak hátrányai közé sorolom, t. képviselőház, a főinagánvád konfiskálását. A magyar büntetőjog egyik nevezetes vívmányát képezi az, hogy ismer vétségeket, ismer bűntényeket is, a melyeket csak abban az esetben enged üldözni, ha a jogaiban sértett, vagy javaib;in érintett fél büntető per megindítását kívánja. A családi élet belső titkai, annak szentélye stb. oly terület, a melyet a törvényhozás nem szolgáltathat ki a kíváncsi, vagy még ennél is rósz • szabb királyi ügyéaz úrnak. Ezeket a dolgokat a magyar törvényhozás biztosítja a családi élet és béke érdekében azoknak, a kik legközelebbről érintetnek. E jogot e javaslat alterálja, mert az úgynevezett princzipális vád, a főmagánvád eseteiben, a melyek csakis a magánfél kívánatára üldözhetők, az ügyésznek beavatkozási jogot biztosít és biztosítja neki azt, hogy a vádat ő veheti át és ő lesz a vádhatóság Helytelen intézkedés s a mellett czéltalan is, mert mihelyt a királyi ügyésznek beavatkozása, legye:) az bármiféle motívum által vezéreltetve, arra a családra vagy egyénre kíméletlenné vagy kellemetlenné kezd válni, annak megvan az orvossága: a magánpanaszos, a kit a fővád illet, egyszerűen visszavonja panaszát. Tehát ez az intézkedés czéltalan is, mert fő magán vádlót nem lehet korlátozni abban a jogában, hogy habár a királyi ügyész átveszi a vád képviseletét, ő azt vissza ne vonhassa az ítélet előtt. Ezt az anyagi büntetőtörvény biztosítja. Mi értelme van tehát annak, t. ház, hogy konkurráló vádhatóságot állítukk fel az ügyész személyében és azt állami érdeknek nevezzük, hogy a családi élet boldogságát, a gyermekek jövőjét kompromittáljuk, vagy megalázzuk a női becsületet, melyet a magyar törvényhozás mindig kímélettel őrzött ? Kétségtelenül hátránya ez is a törvényjavaslatnak, de mindezek eltörpülnek azon kimagasló tényekkel szemben, melyeket beszédem elején volt szerencsém előhozni. Érzem, t. ház, hogy e kérdésekben és e pillanatban a magyar törvényhozónak áldozatokra készen kell lennie. Van azonban a javaslatnak egy része, melyre vonatkozólag ezt az áldozatot tőlünk megkívánni sem helyes, sem jogos nem volna. Ez, t. ház, a királyi ügyész hatásköre. A t. miniszter koncziliáns nyilatkozata után kevés mondani valóm van. De az a kevés is elég lesz arra, hogy a törvényhozást meggyőzze, hogy ez az intézkedés a közrend, a közbéke, sőt maguknak a javaslat elveinek érvényesülése szempontjából is tarthatatlan. Ez a javaslat a királyi ügyésznek a nyo mozás egész során hatósági jogkört biztosít: letartóztatásokat foganatosíthat, bűnjeleket konfiskálhat és feleket kihallgathat. Lehetelen, ho^y ne hangsúlyozzam, hogy a nyomozat oly fontos cselekmény, hogy a járásbíróság előtt ismételt beismerés folytán közvetlen intézésnek is helye van a főtárgy alásra. Azonkívül a nyomozat nincs határidőhöz kötve, csak letartóztatás esetén. Halljuk, t. ház, a magasztos elveket. A vádelv igazi értéke és ereje abban áll, hogy a bíró, védő és terhelt három különféle személy legyen. Sőt, a miről majd megfeledkeztem, a vádtanács intézménye, mely a javaslat egyik jelentékeny vívmánya, felállítja a bíróval szemben azt az elvet, hogy a ki a vádtanácsban ül, az rendszerint ne vehessen részt az ítélkező tanácsban. És, t. ház, ez a javaslat, mely szülőforrására való tekintetből bizonyos panegy.ist zeng a királyi ügyészségnek, nem emlékezik meg arról, hogy a lefolyt évszázad alatt a magyar ügyvédi karban voltak védők, kik a jogéletben számot tettek és közreműködtek arra, hogy ez elvek kivívásában a nemzet ennyire haladt. Nem beszélek az ügyvédi kar oly kitűnőségeiről, mint Kossuth Lajos és mások, de beszélek arról, hogy a védői intézmény Magyarországon kétségkívül legalább oly mérvben bevált, mint a királyi ügyészség. T. ház! Az a javaslat, a mely a bíróval szemben felállítja ezen sorompót, -hogy a vizsgálóbíró nem lehet a vádtanácsban a vádtanács tagja, nem lehet az ítélő bíróság tagja, megengedi, hogy a királyi ügyész lehet vádló és bíró egy személyben a nyomozat során. Hiszen ez homlokegyenest ellenkezik magának a vádelvnek keresztülvitelével és annak garancziális természetével. De, t. ház, ha nem is szólok arról, hogy én a vád urára nem bízom a terheltnek bűnjeleit, melyeket meg is változtathat előnyére és hátrányára is, én a vádlóra nem bízom a nyomozat során a terheltnek kihallgatását és esetleg faggatását sem. Furcsa dolog, hogy a vádlott a királyi ügyészszel találkozzék a főtárgyaláson és az ellenében sorolja föl bizonyítékait, ki a nyomozat során akár szuggerálta, akár pedig presszionálta, hogy bizonyos beismeréseket tegyen. De ettől az elvi kérdéstől eltekintve, alkotmányos államban élünk, az ezredévet alkotmányos instituczióink helyessége biztosította a nemzet számára. Nos, t. ház, vájjon a királyi ügyész ma függetlenül működik? Nem! Az 1871. évi XXXIII. törvényezikk létező törvényezikk, ez