Képviselőházi napló, 1892. XXXIV. kötet • 1896. szeptember 3–október 3.

Ülésnapok - 1892-648

648. országos ülés 1896. szeptember 4»én, pénteken. S3 Ezeknél, a hol a hamis leltárkészítés, a felügyelő-bizottsági igazgatósági visszaélések stb. félévig terjedhető fogházzal és súlyos pénzbüntetéssel büntethetők, mi történik? Á kereskedelmi törvény életbelépett és a kereskedelmi vétségek feletti bíráskodást a rendelet a kereskedelmi bíróságok hatáskörébe utalta; de hogy ott milyen eljárás legyen, arról senki a világon nem gondoskodott. Életbelépett a törvény, megindították a kereskedelmi vétségek feletti eljárást. Minden kereskedelmi bírósági elnök tűnődött íizon, hogy Úristen, a praxis kriminális vagy a sárga könyv szerint kell-e nekem eljárnom ? Végül életbelépett egy ferde gyakorlat, a jegyzőkönyvi kihallgatás, a mely egészen titokban folyik, tehát homlokegyenest ellentétben ezen elvekkel, minden nyilvánosság nélkül, ügyvéd és vádló közbeni ötté nélkül. A jegyzőkönyvvezető bíró kihallgatja az illető felet, és keletkezik ezen jegyzőkönyv alapján egy ítélet. Nem létezik sem vádló, sem védő, sem vád, sem védelem, szóval egy spanyol inquiziczió a mai korszakban, a mai korszellem ellenére, összes konzequencziáival. Én a magam részéről őszintén óhajtom, hogy ezen felszólalásnak, — a melyben egyúttal ezen törvénynek egyik hibáját hozom fel, hogy tudniillik ezt nem öleli föl, — legyen annyi eredménye, hogy a t. igazságíigymiuiszter úr vegye gondviselése alá ezen területet, és ha már ide, ezen perrendtartásba ezt beilleszteni nem lehet, legalább egy üdvös rendelettel, a melyhez én, ha proponáltatik, szívesen hozzájárulok, törvényhozási meghatalmazás alapján oldja meg a kérdést, hogy legalább egy rendelettel orvosoltassék ezen borzasztó állapot és igyekezzék azon jóakarattal, a melylyel a jelen törvényjavaslatot kezelte, ezen törvényjavaslat elveinek megfelelöleg a kereskedelmi vétségek feletti eljárást is szabályozni. Előhoztam ezt tehát azzal a szándékkal, hogy a mennyiben ilyen indítvány tétetnék, a magam részéről ahhoz, hogy a kereskedelmi vétségekre vonatfeozó eljárás ezen büntető perrendtartás elveinek megfelelöleg miniszteri rendelettel szabályoztassék, a legnagyobb készséggel hozzájárulok. De itt egy pillanatra a pártembernek is meg kell nyilatkozni. Nemcsak mint pártember, de mint jogász is mély fájdalommal látom, hogy a mi mostani alkotmányunk, közjogi rendszerünk elnémítja a jogászokat a nagy alkotások egész nagy területén, a "katonai bíráskodás terén. A szemrehányások, melyek keserűséget szülnének, most nem jókor kerülnének szóba. Nem is ily ezélzattal szólok e kényes kérdésről s e pillanatban talán nem is volna helyén, hogy azokat ily szándékkal felemlítsem. De lehetetlen elhallgatnom, hogy évtizedek alatt annyi Ígérgetés és annyi kötelező nyilatkozat után ma sem érhetett el oda a magyar törvényhozás, hogy ezt a kérdést megoldhassa. Nem ült még abban a székben igazságügyminiszter, a ki a képviselőháznak a legközelebbi jövőben való megoldást kilátásba ne helyezte volna. De elmúltak az évek, elmentek a miniszterek és ma oly büntető perrend tartás fekszik előttünk, mely a katonai bíráskodásnak nagy kérdését nemcsak meg nem oldja, hanem ezen törvény által, különösen annak 30. §-a által szankczionál ja az eddigi ferde állapotot. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Es azok között a jogászok között, kik között szerencsém volt a bizottságban részt venni és ezen törvényjavaslat munkálatait előmozdítani, láttam én azt a hamleti tépelődést; nem is bántottam lelkiismeretüket, ma sem akarom bántani. Lehetetlen, hogy azok a jogászok, kik azzal a kötelességtudással, azzal a tudománynyal és lelkiismerettel fogtak ezen törvényjavaslat megoldásához, azok a jogászok, kik a nagy vádelv érvényesülését e törvényjavaslatban itt a törvényhozás elé hozták, ne éreznék igazán nemcsak súlyát, de átkos súlyát annak, hogy Magyarország polgárainak egy nagy kontingense, a katonaságnak százezrei, az úgynevezett fegyveres erő nem részesülhetnek az alkotmányos intézménynek ezen igazán nemes és nagy áldásában. Ezek a katonapolgárok olt a hazának teljesített legszentebb és legnehezebb szolgálat kötelékében és keretében az auditoriátus azon rendszerének maradnak tovább is áldozatai, a hol vádló, védő, bíró, minden egy személyben egyesül, a hol nincsen jogorvoslat, csak az Úristenhez magához. Ott fogjuk látni azon magyar fiúkat, a kik csak messziről fogják olvasni és hallani azt, hogy a magyar törvényhozás alkotott a nemzet számára egy üdvös törvényt, a hol a vád és védelemnek biztosítékai mellett szolgáltatnak igazságot ember, becsület, vagyon és szabadság felett; nekik ez, t. képviselőház, osztályrészül nem jut. Hát lehet-e sújtóbb ítélet a mi közjogi rendszerünkre, mint az, hogy a jogászok tiszteletreméltó seregének lelkiismerete kell hogy elnémuljon, mert ott, a hol a törvényhozás maga szükségét látja institucziók létesítésének, szemben áll ezen a területen a »non possumus«-szal? Nos, t. képviselőház, nem lépek ma fel ezzel a kérdéssel, mint posztulátummal. Tisztában vagyok a politikai konzequencziákkal. Annak a nemzetnek, a mely elismerte, a mely óhajtja e vívmányokat, a mely akarja, hogy e vívmányok azon területen i% érvényesüljenek, annak előbb óhajtania kell, hogy a függetlenségi és negyvennyolczas párt jusson többségre és a magyar önálló hadsereg intézményét életbeléptethessük, hogy a magyar katonák, a magyar