Képviselőházi napló, 1892. XXXIV. kötet • 1896. szeptember 3–október 3.

Ülésnapok - 1892-650

850. országos ülés 1806. szeptember 9-én, szerdán. 95 nézetekre a vizsgálóbíró vagy a nyomozást teljesítő közeg le ne tartóztathassa. A 141. §. nagyjában a mai bűnvádi eljárásunk gyakorlata által elfogadott elvekből indul ki, támaszkodik továbbá — a mint látható — a német, valamint az osztrák bűnvádi eljárásra is; azonban, a mint már az általános vitában tartott beszédemben kifejteid bátor voltam, én a 141. §. egynémely intézkedésében visszaesést látok a jelenlegi helyzethez képest. így méltóztatik a 141. §. szövegéből látni, hogy míg egyik-másik esetben nemcsak nyomatékos vagy alapos gyanuokot, hanem egyenesen bizonyítékot követel arra nézve, hogy a vizsgálóbíró letartóztatásra okúi szolgáló körülményeket fenforogni láthasson: addig másrészt tisztán szubjektiv nézetére bízza a vizsgálóbírónak, akar e valakit letartóztatni,. vagy nem ? Míg egyszer annyira köríílhatároltatik a fogalom, mint a 141. §. második pontjában, mely szerint csak akkor lehet valakit letartóztatni, ha bizonyíték forog fenn arra nézve, hogy a terhelt a szökésre előkészületeket tesz, a mit én igen helyeslek, s a mit igen alapos garancziáknak látok arra nézve, hogy alaptalan letartóztatások ne történjenek : hogyan gondolja a tisztelt előadó úr, vagy a tisztelt igazságügyi kormány a személyes szabadságot megóvni, ha akkor is letartóztatható valaki, hogy ha egyszerűen a vizsgálóbíró, vagy a nyomozó közeg abban a véleményben van, hogy a terhelt, vagy gyanúsított a bekövetkezhető büntetés nagyságától fél. Mi az a bekövetkezhető büntetés nagysága? Hogy lehet azt abszolút értelemben meghatározni, hogy melyik büntetés olyan, mely minden egyénre egyáltalán súlyo sítólag hat? Hogy lehet ezt oly általánosságban mondani? Mert nem azt mondja a törvényjavaslat, ha valaki a büntetés nagyságától tart, hanem megengedi, hogy ha a vizsgálóbíró csak hiszi, hogy valaki a büntetés nagyságától tart, azt. letartóztathassa. Már pedig, t. ház, a büntetés nagyságát viszonyítani kell a vizsgálat, vagy a nyomozás alá fogott egyénhez. Egy feddhetlen, közbecsülésben álló emberre nézve nagy büntetésnek látszik az is, ha az általa elkövetett büntetendő cselekmény a törvényben vétségnek van minősítve s egyszeríí fogházzal büntettetik, mert lerontja a »praesumptio boni viri«-t és egész életére megbeesteíeníti a társadalom előítéleténéi fogva a társadalom előtt. Ennélfogva, ha ez benne hagyatik egy modern elvekre fektetett javaslatban, hogy egyszerűen azért, mert a vizsgálóbíró azt hiszi, hogy a büntetés nagysága valakit arra fog birni, hogy megszökjék, ha ennek feltevésére bizonyíték, vagy gyanuok nincs: ez, azt hiszem, a személyes szabadság oltalmára nem szolgál, sőt nagy veszélyt rejt magában épen a személyes szabadságra. Igaz, az osztrák törvényben erre diszpoziczió van, azonban az osztrák törvény már 1873-ban, tehát majdnem egy negyedszázaddal ezelőtt alkottatott meg. Azóta már ebben az irányban is nagyon tisztultak az eszmék az egyes államokban, a mint ezt az azóta kifejtett elmélet a vizsgálati fogság és letartóztatás tekintetében bizonyítja. Továbbá, t. ház, még az osztrák törvény is, a hol erről említést tesz, szükségesnek látta, hozzátenni, hogy csak azon esetben, ha erre nézve alapos gyanuok forog fenn. Míg a mi törvényünk az eljárás alól való elvonásnál, az elrejtőzésnél, a hatóságnál való nem jelentkezésnél pozitív tényt kivan meg; míg a szökés tekintetében alapos bizonyítékot kivan, és míg a harmadik pontban is alapos bizonyítékot kivan az összejátszás tekintetében: addig mindezt lerontja az az egyetlen pont, hogy a vizsgálóbíró fel van jogosítva valakit letartóztatni, ha azt hiszi, hogy a terhelt azért fog megszökni, mert nagynak tartja a büntetést. Hivatkozom jelenlegi bűnvádi eljárási gyakorlatunkra. Daczára, hogy számtalanszor történt kísérletezés a nyomozást vezető közegek részéről, midőn már semmiféle eszközzel sem rendelkeztek, hogy esetleg saját kényelmök szempontjából az illetőt letartóztassák, vagy talán egyéb czélokat elérhessenek a letartóztatás által: akkor folyamodtak ahhoz, hogy a letartóztatás indokolt, mert attól lehet tartani, hogy az illető megszökik a bekövetkezhető büntetés nagyságától való félelemben. A mint azonban én tudom, eddig is, pedig eléggé vigyázott bűnvádi eljárási gyakorlatunk nemcsak a terhelt érdekére, hanem a jogrend érdekére is, nem fogadta el. És én abban egy állandó és nagy veszedelmet látok, hogy ha ez a törvényben benfogialtatik. Arinál inkább, mert hiszen úgy is beiktattatotfc a második pontba az, hogy ha bizonyíték van arra, hogy a vádlott megszökik, — bármi okból megszökik — le lehet tartóztatni és vizsgálati fogságba lehet helyezni. Hiszen a második pontban úgy sincsenek felsorolva azon indokok, a melyek különben is gyanuokot képeznek arra, hogy az illető megszökik. Az osztrák törvényben és a német birodalmi törvényben exemplifikative egyéb esetek is fel vaunak sorolva, például, ha az illető csavargó életmódot folytat, vagy ha nincs mód identitásának kimutatására. Nálunk ez nincs, hanem meg van mondva, hogy ha bizonyíték forog fenn arra nézve, hogy az illető megszökik, vagy a szökésre előkészületeket tesz, le lehet tartóztatni. Minek tehát akkor, hogy ha már ennyi