Képviselőházi napló, 1892. XXXIII. kötet • 1896. május 11–junius 30.

Ülésnapok - 1892-623

623. országos ülés 189G. május 16-én, szombaton. 47 hivatalos lapot és ámulnak-bámulnak, hogy Gautschot kinevezték osztrák vallás- és közoktatásügyi miniszternek és hogy épen aznap 11 órakor tette le a hivatalos esküt. (Tetszés és derültség a szélső baloldalon.) Ha a külügyi kormány, mely Ausztriában magában az eseményekről ily bölcsen van informálva, ha a miniszterelnök úrnak azt mondja, hogy erről nincs tudomása, ez engem nem nyugtat meg a felől, hogy a dolog meg nem történt, mert vak és süket és egy helyhez tétlenségben lekötött tehetetlen emberektől a dolgok tárgyi és gyors felismerését és a történtek gyors tudatását várni nem lehet. De, t. ház, én úgy vagyok értesíílve, hogy az a körjegyzék nem mint körjegyzék küldetett szét, mert ha mint ilyen küldetett volna szét a szerb kormány által, akkor monarchiánk képviselője is meg kellett volna, hogy kapja, hanem mint instrukczió a külügyi kormányoknál levő szerbországi követeknek küldetett meg. A különbség csak az, hogy mint ilyen instrukczió a mi diplomácziánk kezébe nem került, és mint instrukczió nem Belgrádban érvényesíttetik, hanem azon kormányoknál jő szóba és érvényesíttetik, a hol Szerbiának külföldi képviselete van. És határozottan fentartják a politikai korrespodensek, hogy a párisi, mint a pétervári és londoni szerb követekhez ezen instrukcziók elküldettek ; itt van a kezemben az egyik korrespondensnek legutolsó kiadványa, a mely a lapokban még meg sem jelent. Arra nézve, t. ház, hogy vájjon a rendőrfőnök lefokoztatott-e, én teljesen csatlakozom Horánszky Nándor t. barátom nézetéhez, hanem persze, ha Keleten azt tapasztalják, hogy elég valakinek csak ürügyet adni és bármi csekély módot és alkalmat nyújtani, hogy az illetők egy elszenvedett sértésért elégtételt ne kérjenek; abban az esetben, ha mi annyival kielégíthetők vagyunk, hát a szerbeket őrülteknek kellene tartanom, ha ők többet tennének. De Szerbiának és Szerbia kormányának vannak kötelességei önmaga iránt és a nemzet iránt, a melyet az a kormány képvisel. Az a szerb remzet rendkívül sok jó és nemes tulajdonságokkal bir; ha azt nem informálják rosszul és tervszerül eg nem izgatják Magyarország ellen, ez nem fog Magyarország ellen ellenséges indulatot táplálni. (Tetszés a bal- és szélső baloldalon.) Hanem persze, már midőn a szerb kormány megtiltotta a szerbországi követnek és konzulnak, hogy a magyar millenáris gyűlésen megjelenjenek, már mindjárt akkor kellett volna erélyesen fellépni. De tovább megyek. Midőn Belgrádban a lapokban elterjesztetett az az álhír, hogy itten Budapest fővárosában a szerb zászlót valaki is megsértette vagy

T bántalmazta volna, akkor két hivatalnak lett volna kötelessége ezt rögtön megczáfolni: az egyik a szerb államnak, — a másik az osztrák és magyar diplomácziának külügyi képviselete. Rögtön meg kellett volna maguknak az értesüléseket szerezniük s a szerb lapok részére a dementiket odaadni, ép úgy mint a jelen esetben is a Novákovics-kormánynak, ha ő sem instrukcziót, sem körjegyzéket nem küldött el, első sorban kötelessége azt a lapokban dementálni és Szerbia hivatalos és nem hivatalos lapjaiban meg kellett volna a dementinnek jelennie. Csodálatos dolog, hogy Szerbiában senki sem akar hivatalos tudomással birni arról, hogy ezen jegyzék nem küldetett el, hanem a magyar miniszterelnök, a kit a sértés illetett volna, az bir róla tudomással. Nem azt mondja, hogy hivatalos tudomást bir arról, hogy a jegyzék nem küldetett el, hanem azt mondja, hogy a jegyzék elküldéséről nem bir hivatalos tudomást, a mi egészen mást jelent, azt jelenti tudnillik, hogy a körjegyzék elküldethetett, de hivatalosan neki tudomására nem hozatott. Már most, t. ház. ha tekintjük azt, hogy a bűnösök egyszerűen megfenyíttettek — közjogi elégtételadásról szó sincs — akkor én a miniszterelnök úr által adott választ tudomásul nem vehetem. (Helyeslés a szélső baloldalon.) De nem vehetem tudomásul fontos okokból. Mert, t. ház, a monarchiának hadserege és hajóhada csak úgy érték reánk nézve, ha mi azt használhatjuk is, mert az a kard, a melyet nem akarunk vagy nem merünk kihúzni, reánk nézve nem vagyon, hanem teher. (Élénk helyeslés és tetszés a szélső baloldalon.) Ha Magyarország lobogója megtámadtatik, annak a lobogónak megoltalmazása és az elégtétel megszerzése a legszembeszökőbb és legerélyesebb kellett volna, hogy legyen. Kell, hogy ezélja legyen a mi jövendőbeli politikánknak. A Keleten nem az udvarias formát respektálják. A nép Keleten a tekintélynek, az erőnek hódol meg. Ott azon félczivilizált állapotok mellett sem a miniszterelnök úrnak ékesszólására, sem a mi diplosnácziánknak finom kifejezéseire nem adnak semmit, hanem adnak arra, hogyha az erő nyilvánul. Azt az erőt pedig mikor kell nyilvánosságra hozni? Nem minden alkalom nélkül, hanem akkor, mikor alkalom van adva, hogy megmutassuk azt az erőt, melyet ezen országban szerveztünk és fentartunk. Mit ér nekünk a közös hadsereg, mit ér egész tengerészetünknek minden hajóhada, ha annak ágyúi és fegyverei akkor némák és mozdulatlanok, mikor Magyarország zászlóját kellene, hogy megvédjék? (Úgy van! a szélső baloldalon.) Ha nem tud és nem akar diplomácziai úton a t. miniszterelnök úr elégtételt szerezni, akkor ott van a másik mód, hogy az ily kormány-