Képviselőházi napló, 1892. XXXIII. kötet • 1896. május 11–junius 30.

Ülésnapok - 1892-632

196 632. országos ülés 1896. juntns 2-án, kedden. ményt a czivilizált világon találni nem lehet. (Mozgás a jobboldalon. Felkiáltások a szélső baloldalon: Halljuk csak!) I. Leopold kormánya alatt — mindenki tudja a szomorú igazságot a nemzet történetéből — az uralkodóház környezete, a koronának tanácsadói egy egész rendszer, egy akkor európainak nevezett rendszer feladatául tűzte ki Magyarországon a magyarságot fentartó magyar birtokososztály deposszedálását, birtokaitól való megfosztását. És erre a czélra nemcsak a katonaságot, nemcsak az egyházat és annak hűtlen szolgáit, de főkép a legfelsőbb magyar bíróságot használta fel a bécsi udvar és felhasználni akarván, készséges eszközre talált a neoakvistika kommisszióban. Es ha van ma magyar birtokos osztály és független törvényhozói tisztét teljesíthető független polgára Magyarországnak, ezek nem a bíróság segélyével, hanem ezen bíróság daczára maradtak meg. (Helyeslés a szélső baloldalon.) És mikor Mária Terézia trónraléptekor a trónt és a monarchiát minden oldalról fenyegető európai veszélyek rettentő nyomása alatt megszűnt a magyar legfelsőbb bíróságnak ezen funkcziója, ezen veszedelmes, nemzetirtó és hazaáruló funkcziója, akkor csakhamar 1793 —94-ben, midőn egész Európán az egységes javulás szelleme zúgott végig, midőn a magyar nemzet jelesebb fiai és nemesebb szellemei a nemzet nagyon rossz sorsának javítására sok politikai és egyéb polgári intézmény megjavítására törekedtek, és midőn a bécsi kor mány e haladást már csirájában elfojtani törekedett, megint a legfelsőbb bírósághoz folyamodott, ahhoz a szeptemvirális táblához s ahhoz a kúriához, a mely nem a kis embereket törekedett elölni, hanem a nemzet élén álló kiváló férfiakat. Ha Martinovicsot nem is említem, — mert magát Martinovicsot néhány hivatásos történetíró oly alakban tüntette fel előttünk, a mely nem lehet rokonszenves egyetemesen minden hazafira nézve, — de társait említhetem, különösen Kazinczyt és barátait, a kik a nemzet vezető szellemei voltak akkor is; említhetem az országgyűlési ifjakat az 1832 —36-iki országgyűlésből ; (Élénk helyeslés a szélső haloldalon.) említhetem a megtámadott vármegyéket 1819 — 20—21-ben, említhetem Wesselényit, Kossuthot, Lovassyt és Balogh Jánost, a kik a nemzet kiváló férfiai voltak és a kiket a német zsurnalisztikái igazságszolgáltatás minden kínzó eszközével törekedett a kúria semmivé tenni úgy erkölcsileg, mint politikailag és fizikailag. Ez a mi kúriánk története 1867-ig. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) Elnök (csenget): Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy a történeti kritikában, a melyhez teljes joga van e ház minden tagjának, mérsékelt kifejezéseket használjon; ne adjon arra a félreértésre alkalmat, hogy jelenlegi bíróságunkra csinál allúziót, melynek tekintélye és érinthetetlensége (Mozgás a szélső baloldalon.) egyik fő, minden oldalról elismert biztosítéka a magyar jogélet tisztaságának. (Nagy zaj és ellenmondás a bal- és szélső baloldalon.) Eötvös Károly:T. képviselőház! 1867-től, illetve 70-től kezdve az ország legfelsőbb bírósága egészen máskép van alakítva. 1848 előtt látszólag az arisztokráczia bírósága volt az, voltaképen az udvaré, de nem a mai értelemben vett udvaré, mert az, a mit 1848 előtt, a mi hazánkfiai s a mi politikusaink aulikusnak neveztek, az egészen más, mint a mit ma udvarnak neveznek. Annak, a mit akkori politikai értelemben aulikus iránynak neveztek, annak az expoziturája volt a legfelsőbb magyar bíróság. Ez 1870 óta nem így van. 1870 óta a mi legfelsőbb bíróságunk úgynevezett modern rendszerrel és tervezettel áll fenn. Sok mindennek lehetne mondani a világon, de hogy udvari törekvéseknek institucziója legyen, hogy arisztokratikus legyen s az arisztokráczia czéljaira szolgáljon, ezt mondani nem lehet. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Szóval szervezete egészen más, mint volt azelőtt. De egy dolog bizonyos. Nem akarom sérteni a mi kúriánkat; van sok tagja, a kiket ismerek, — igen sok tagját nincs szerencsém ismerni, — de sok tagja iránt a legbensőbb tisztelet és elismerés vonz engem, sokhoz igen nemes barátság is köt, ismerem őket egyénileg is — mondom, nem, valamennyit, de a többit is, a kit nem ismerek, azt sem tartom sem gyengébbnek, sem roszszabbnak, nincs is jogom erre, mint azokat, a kiket ismerek; egy dolog bizonyos és ez az, hogy a kúria függetlensége intézményileg nem teljes Magyarországon. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) A kúria függetlenségének erős korlátai vannak. Ilyen a fegyelmi eljárás, ilyen a nyugdíj kérdése, ilyenek az előléptetések, a melyek nem a kúriától, hanem a kormánytól függnek. Ilyen a mandátum evocatorium, a mely 1848. előtt fennállott, fenn is állhatott az akkori viszonyok között, de a melynek, hogy ma fennállni kelljen, annak a szükségét be nem látom ; azt hiszem, a tisztelt igazságügyminiszter úr sem látja be, hanem azért talán védelmezni fogja, mert megvsm./Derültség a szélső baloldalon.) De mindezeken kivul van még egy ok, a mely az én aggodalmamat rettenetesen táplálja. Ez, a mit eddig mondtam, intézményileg gátolja a függetlenséget, de van egy ok, a mely nem egészen intézményi, hanem a bíróság természetében rejlő nagy ok, a melyre az én aggodalmam támaszkodik és a melyre Herman Ottó t. képviselőtársam is mint nem gyakorlati és