Képviselőházi napló, 1892. XXXIII. kötet • 1896. május 11–junius 30.

Ülésnapok - 1892-632

632. országos Blés 1896. junius 2-án, kedden. 19B a kaposvári választás igazolása, a melyben az oroszlánrész az övé volt, birt arra, hogy többé ily alakítású bíróság előtt a választások igazolását meghagyni nem lehet. (Zajos helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Keresnünk kell más bíróságot, még ha tudjuk is, hogy az talán esetleg nem lesz jobb, még akkor is más alakítású bíróságot kell keresni, mert ily bíróság kezében ezt a szent ügyet hagyni nem lehet. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Abban igaza van a t. képviselő úrnak, hogy a közéletnek egészséges voltára a parlamentet alkotó képviselők erkölcsi ereje, komolysága, önzetlensége, képzettsége és erkölcsi fensége az igazi garanczia és nem a kúria. Ebben igaza van. Hanem ezt kimondani Őt csak visszájáról illeti meg, (Élénk derültség a bal- és szélső baloldalon.) mert ez oly dolog, mint mikor a gyilkos prédikálná el a halottat a temetésen. (Zajos derültség és éljenzés a bal- és szélső baloldalon.) Én, bár utolsó szükségből, a kúria bíráskodását elfogadom, ha jobban alakított bíróságot e czélra nem tudunk találni, — kísérletet teszek és teszünk majd a részletes tárgyalásnál, — mindamellett lehetetlen, hogy a kúria bíráskodása elleni aggodalmaimnak itt hangot ne adjak. (Halljuk ! Halljuk!) A kérdés úgy van feltéve és Jelliuek képviselőtársam azt ugy fejtegette német jogászok után, hogy képes-e a parlament ezt a feladatát teljesíteni? Én a kérdésnek ily alakban való feltevését sem engedem meg, mert hogy e parlament a nemzeti szuverenitás kérdéséhez tartozó egy ily kisebbszertí, de mégis rendkívül fontos ügyben megtagadja a maga képességét, — természetesen erkölcsi képességről lehet szó, mert értelmi képességét talán Jellinek képviselő úr sem tagadja meg, — ez erkölcsi és politikai lehetetlenség. E parlament mondhatja azt, hogy a kaposvári választás elijesztően szomorú példája fájdalommal arra birt engem, hogy egy darabig ne csináljak ilyeneket, hanem csinálja más, (Derültség balfeUl,) de hogy saját erkölcsi vagy értelmi képességét megtagadhassa, az lehetetlenség. 1848 előtt igazolásra alig került a sor. A régi rendi országgyűlésen igazolási nehézségek igen ritkán fordultak elő, azok sem alaki kérdések voltak, többnyire politikai kérdések. Egyszer fordult elő eset, melyre talán kiterjeszkedem, de a mely a német jogi példákban nincs felvéve. A 1839-iki országgyűlésen gróf Ráday Gedeon pestmegyei követ választásánál történt az eset, a melyre talán kiterjeszkedem ott, a hol annak helye lesz, de ismétlem, 1848 előtt az igazolási kérdések fontosak nem voltak; a vármegyék jegyzőkönyvei képezték a mandátumot, azok kellő formaságokkal el voltak látva, azok hitelességét nem vonta kétségbe soha senki, az instrukcziók hitelességét sem, csak egyszer egy nagyváradi kanonok, kit ezért a parlamentből ki is löktek. Az igazolás kérdése fontossá lett a népképviseleti rendszer behozatala óta. A képviselőház gyakorolta az igazolást az 1848., 1861., 1865-iki ors ággyfílésen plenáris ülésben, nagy gonddal és nagy figyelemmel. Néhány megsemmisítési eset bizonyítja azt, hogy a népképviseleti országgyűlés mind az erkölcsi, mind az értelmi képességnek teljes mértékével birt arra, hogy az igazolási dolgokat végezhesse. Nem is a miatt bízták a bíróságra, mert maga az országgyűlés vagy képviselőház képtelen lett volna arra. Ilyen vakmerő állítást koczkáztatni sohasem jutott eszébe a magyar parlament tagjai közül senkinek, hanem azért bízta arra, mert a verifikaczionális tárgyalások több időt, heteket, néha egy pár hónapot is vettek igénybe. Madarász József: Pártérdekből bízták arra. Eötvös Károly: Lehet, de a nyilvános indok ez volt. Az 1861-iki országgyűlésen az igazolás talán hat héten át tartott. Az 1865-iki országgyűlés igazolása is sokáig húzódott. Ezek birták a többséget arra, hogy ne a plénumban foglalkozzék az igazolással, hanem a bíróságra bízza azt. Nos hát, hogy ez a bíróság miként végezte az igazolási teendőket, annak legszomorúbb bizonyítéka az, hogy ma, 48 esztendő múlva, 1848-tól kezdve, arra a kényszerűségre jutottunk, hogy meg kell kisérteni egy másként alakított bíróság funkczióba hozatalát. Bíróság azon kivűl, a milyen eddig intézte az ügyeket, nem egy, hanem többféle gondolható. A többek között gondolható egyszerűen alakított kúriai bíróság is úgy, a hogy ezt a törvényjavaslat tervezi. De itt mindenekelőtt az a kérdés, független-e oly mértékben az a kúria, a mily mértékben szükséges, hogy az legyen? És itt az a kérdéB, a mit teljes durvasággal — vagy rosszul fejezem ki magamat — nyerseséggel formulázott Herman Ottó t. képviselőtársam : hogy a kié a hatalom, azé a bíró, hogy ez igaz-e, vagy nem? Mert, ha az a kúriai bíró oly független, a milyennek azt Jellinek Arthur t. képviselőtársam mondja, akkor nincsen sem nekem aggodalmam, sem senki másnak; de ha van abban történeti és politikai igazság, hogy, a kié a hatalom, azé a bíró: akkor az aggodalmat elfojtani lehetetlen. A mi legfelsőbb bíróságunk — fájdalom,, hogy ezt meg kell vallanom, de nem a nemzetet teszem érte felelőssé, nem az elhányt generáeziók erkölcsét tartom végkép megromlottnak — kétszáz éves története bizonyítja azt, hogy ennél rosszabb, ennél elvetemedettebb bírói intéz-