Képviselőházi napló, 1892. XXXI. kötet • 1896. márczius 9–márczius 28.

Ülésnapok - 1892-586

586. országos üléss 1898. márczius 17-én, keiden. 197 geket közelebb hozza az értelemhez, hogy az ő szerényebb viszonyaik között jó munkát végezzenek és gyarapodjanak. T. képviselőház! Én nem hiszem, hogy akár evvel a törvényjavaslattal, akár ezen az úton haladva, a hol mi haladunk, hogy t. i. a szaktudást gúny tárgyává teszszük, hogy az oktatásra gemmitsem hederítünk s mintegy arisztokratikus nyugalomnak engedünk, valamire mehessünk. Én semmiféle gazdasági ág regeneráczióját igazi nemzeti alapon magyar emberek részéről máskép elképzelni nem tudom, mint úgy, hogy he kell vinni a gyakorlati ismeretet az oktatásba. Ezért nagyra veszem Eötvös Károly t. képviselőtársamtól, hogy rámutatott, már a gyermekre magára is. Miért nem állítja a kormányzat, — ha már arról yan szó, hogy egy lüktető, maró baj ellen küzd, a mely kézbeli ügyességgel győzhető le leginkább, — miért nem veszi igénybe, kérdem a kormányzat a fogházakat, a rabokat? Miért csináltat a rabokkal a tisztességes kisiparnak konkurreneziát, mikor egy gazdasági ág szolgálatába állíthatja be és a nemesítő munkával megadja annak a rabnak, ha kiszabadd], a társadalomban is előmenetelét, azért, mert azon a téren, a szőlészet felújítása terén, hosszú éven keresztül roppant munka várakozik minden dolgozó kézre? Miért nem teszik azt? (Felkiáltások a szélső baloldalon: Megszöknek!) Thaly Kálmán: De Pozsonyban dolgoztatják a rabokat a szőlőkben, felügyelet mellett! Herman Ottó: Egy tiszteletteljes kérésem van az igen t. miniszter úrhoz, hogy ne mondjam, hogy figyelmeztetés akar lenni. Egyik előde alatt összehífták az akkor fönálit filloxera-bizottságot, melynek én is tagja voltam, s velem együtt néhány más szakember is, s felhívták, adja meg a konszenszust arra, hogy két előkelő mágnásembernek szállítható legyen szőlővessző oly területről, melyről nem volt bizonyos, inficziálva van-e, vagy sem? Mi szakemberek összebeszéltünk s én beadtam egy határozati javaslatot, hogy mi nem egyezhetünk bele, mert ha a vész általános és így sem rangbéli, sem más különbséget elismerni nem lehet. Erre a miniszter úr elődje azt mondta: »Én az urakat nem azért hívtam ide, hogy határozati javaslatokat terjeszszenek elő, hanem hogy meghallgassam véleményüket, aztán azt tegyem, a mi nekem tetszik.« Erre én fölkeltem, szép lassan megnéztem a terem képeit, aztán vettem kabátomat és elmentem. Társaim is így tettek, s a miniszter úr azokkal maradt, kik mindenre igent mondanak. De suum euique. Volt egy második ankét is, gr. Szapáry Gyula földmívelődési minisztersége alatt; annak is tagja voltam. A miniszter maga elnökölt és ott az a nézet vetődött fel és talált e nagy országos bizottságban lelkes támogatásra; hogy tudniillik nem a társadalom, nem a szőlőtulajdonos érdeke az, hogy a szőlő felújíttassák, hanem az államé, hogy adóalapot kapjon. Ennek konzequencziája pedig úgy vonatott le, hogy regenerálja tehát az állam az Öszszes szőlőterületeket, aztán bocsássa ingyen a birtokos kezébe ! Ez birt arra, hogy azóta^'semmi ilyen filloxera tanácskozásban részt nem vettem ; sőt a bizottságból kiléptem s abba belépni nem is akarok többé. Kérem a miniszter urat, ne vegye nagyon komolyan a mit e fillosera-bizottság meg fog állapítani, melynek kereteit már látom. Itt is, mint például kiállítási bizottságoknál, azt mondják: nagy nevek kellenek, de a nagy nevek ritkán kapcsolatosak a tudással ós még ritkábban a tevékenységgel, hanem figyelje meg, hogy ezek mennyire fogják fel a közérdeket, hogyan szólnak hozzá és az ankétek után miféle összejövetelek vannak? Mindazok a területek, melyek a kormánybiztosok irataiban figuráltak, hogy ennyi meg ennyi nagyszerű eredmény volt rajtuk, — az mind nem közérdekből volt meghatározva, sem végrehajtva, hanem az élelmesség hozta létre. De itt nem erről van szó. Itt egy nagy, általános gazdasági baj van, és a legfőbb princzipium a kormány, a törvényhozás s a társadalom számára, az én nézetem szerint a következő : Ily óriási bajjal szemben, mint a minő a nlloxera-pusztítás, egy nagy gazdasági ágnak teljes elhanyatlása, az államtól vár és a kormánytól joggal követel segítséget, de csak ott, a hol igazi tevékenység mutatkozik; ott kötelessége a kormánynak közbelépni, gyámolítani, vesszőt kölcsönt adni. De úgy állítani fel a tételt, hogy kölcsönt nyitunk mindenkinek — fontolja meg azt minden magyar ember, hogy mit jelent az Magyarországon! Különösen kamat nélküli kölcsönt kínálni, kiváltkép ennek a mai társadalomnak, a mely roppant rátartós lovagias érzékenységére és az elintézésre: de roppant kész kölcsönöket is felvenni. De a fizetés dolgában nagyon is ^fásult és késlekedő. Befejezem a következőkkel. A múlt évben beutazta Magyarországot a németországi oenologiai hatalmas társulatnak vezér titkára, dr, Dahlen; beutazta az összes területeket, s a mikor megtette első útját, visszatért Budapestre, felkeresett engem s azt mondta: uram, én nem azért jöttem ez országba, hogy nekem csak a sikerült dolgokat mutassák meg, hanem legyen oly szíves és ajánljon nekem némely oly pontot és helyet is, a hol nekem megmutatják azt is, a mi nem sikerült. Ajánlottam több helyre. Mikor egészen bevégezte a körútját, felkeresett és megköszönte ajánlatomat, és arra a kére-