Képviselőházi napló, 1892. XXXI. kötet • 1896. márczius 9–márczius 28.

Ülésnapok - 1892-582

<)g 582. országos ülés 1896. márczius 12-én, csütörtökön. az egyiknek 2600, a másiknak 2800 frt a fizetése. Ne vegye rossz néven a miniszter úr, hogy ezek után én a saját tényei tekintetében is kérdem, hogy a ki ilyen költségvetési tételekkel áll elő, és csodálatos módon még a pénzügyi bizottság sem vette észre — annak az ember a tényeit máskép bírálja el. Már most, t. képviselőház, az elsőfolyamodású bíróságok tételénél én a magam részérő^ nem szándékozom a t. képviselőházat hosszabban untatni, de ezt kötelességem volt felhozni és pedig azzal az intenczióval, melyet tegnap bátor voltam jelezni, hogy tudniillik ne adassék mód arra, hogy évek múlva esetleg a váló- és köteléki perekben hozott ítéletek megtámadtathassanak, mert oly bíróság hozta meg azokat, a melynek erre hatásköre és illetékessége nem volt. Mert de facto úgy áll a dolog t. ház, hogy vagy megállapította a t. miniszter úr rendeletével a törvényszékek kompetencziáját a szentszék előtt folyamatban volt perekre, vagy nincs kompetenczia, tehát a szentszékek előtt folyamatban volt perek lógnak a levegőben ég és föld között s nem tudni, ki azoknak bírája. Ez az állapot, t. ház, nem maradhat meg s nézetem szerint csak hasznos dolgot műveltem, mikor felkértem a t. házat s a kormányt is, hogy most, mikor már ;t kedélyek elég nyugodtak, ezek a kérdések rendeztessenek. Hisz meg kell, t. ház, vitatnunk azt is, hogy egyáltalán czélszerü dolog-e a valópereket a törvényszék előtt folytatni, hogy ezélszerííbb-e a járásbíróságok előtt, vagy pedig más módon esetleg jegyzőkönyvi tárgyalás útján járni el a válóperekben? Hisz az az eljárás, mely ma folyamatban van és a mely furcsa mixtum kompozituma a rendes és jegyzőkönyvi eljárásnak, nem tartható fenn. Azt hiszem, t. ház, a t. igazságügyminiszter úrnak nem volt sem joga, sem oka felszólalásomat zokon venni és különösen olyan kommentárral kisérni. hogy nem mondott olyan bolondot. Én tehát újabban is igazoltnak látom állításomat, s jóllehet a t. ház, leszavazta ezt a kérdést, mégis, azt hiszem szüksége fog felmerülni annak, nem ez oldalról jött kívánság, hanem a túloldalról jövő jogászi — tehát, hogy félre ne értessem, nem politikai — presszió folytán, ez a dolog mentül előbb törvényhozás útján rendeztessék. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Josipovich Géza jegyző: Plósz Sándor! Plósz Sándor államtitkár: T. ház! Azokra nézve, a miket Polónyi képviselő úr előadott a házassági jogról szóló törvény végrehajtása tárgyában kelt igazságügyminiszteri rendeletről, illetőleg azon kérdésről, hogy a miniszter megsértette-e a törvényt, az által, hogy mint mondatott, a házassági perekre nézve új illetékességet állapított meg: bátor leszek néhány szóval reflektálni, hogy ezt a kérdést megvilágosítsam s — úgy hiszem — a napirendről letegyem. Polónyi képviselő úr azt mondotta, hogy az igazságügyminiszteri rendelet egy új illetékességet állított fel és ez által meg volna sértve egyik alaptörvényünk, az 1869: IV. tcz. 21. §-a, mely szerint a törvényben megállapított illetékességen változtatni törvényen kívfíl nem szabad. Én erre mindenekelőtt azt vagyok bátor felhozni, hogy maga a képviselő úr is mondotta, hogy az új házassági törvény életbeléptetésével nincs többé a házassági perekben illetékes bíróság. Ha nincsen, úgy nincsen a törvényben megállapított illetékesség sem és ez esetben nem is történt változtatás a törvényben megállapított illetékességen: tehát nincs megsértve az 1869: IV. tcz. 21. §-a sem. Nem azért, mintha ebből konzequencziákat akarnék levonni, hanem mégis, hogy a dolog állását megvilágosítsam, bátor vagyok azt is felemlíteni, hogy előfordul az, hogy valamely ügynek, a melynek ezen országban kell elintéztetnie, nincs az országban bírósága. Előfordul nevezetesen házassági ügyekben és előfordult eddig is, hogy nem akadt az 1868 : LIV. tcz. 36. §-a szerint illetékes bíróság, mert a házas felek utolsó együttlakása nem volt az országban, sőt például sohasem laktak az országban, de magyar állampolgárok voltak és magyar bíróságnak kellett felettük határoznia az 1881: LIX. tcz. 4. §-a értelmében. Ilyen esetben, a mint méltóztatnak tudni, bíróküldésnek van helye. Alapszik pedig ez az 1868: IV. tcz. — ha jól emlékszem — 57. §-án, mely szerint fontos okból, nemcsak érdekeltség esetén, bíróküldésnek van helye. Mondom, nem akarok ebből konzequencziákat levonni és nem akarom azt mondani, hogy ezen rendelet mintegy általános bíróküldési jogot nyújtana, mindenesetre megvilágosítja azt, hogy az igazságtigyminiszter úr még azon esetben is, ha csakugyan illetékességet állapított volna meg, nem tett volna valami borzasztó dolgot. De hát nem állapított meg illetékességet az igazságügyminiszter úr. Először tehát nem áll az, a mint a t. képviselő úr mondott, hogy az 1869: IV. törvényczikk 21. §-a meg volna sértve; másodszor nem áll az sem, hogy illetékességet állított volna fel. Ezen rendelet nem szól egyébről, mint arról, hogy az egyházi bíróságok hová tegyék át a folyamatban levő pereket. A házassági törvény elrendeli, hogy át kell tenni az illetékes törvényszékhez, már pedig a rendelet most megmondja, hogy hova kell áttenni. Jól tudom, hogy az igazságügyminiszter urnak, sőt magának a háznak sincs joga a