Képviselőházi napló, 1892. XXX. kötet • 1896. február 15–márczius 7.

Ülésnapok - 1892-562

QO 562. országos ülés 1896. február 18-án, kedden. tanúinak helyette görög irodalmat, fordításban ismerik meg a görög írókat, és tanulják a geometriának bizonyos részét. Mielőtt befejezném beszédemet, minthogy nem akarok felszólalni több czímnél, a t. miniszter úr figyelmét fel kell hívnom a polgári iskoláknál fennálló anomáliára. Tavaly is megtettem, de nem tudom, kikerú'lte-e a t. miniszter úr figyelmét, csakhogy akkor nem reflektált erre a dologra. Most azonban határozottan hangsúlyozom, szíveskedjék erre nézve felvilágosításit megadni. A polgári iskolák tanári kara ma tömve vau segédtanárokkal. Mikor a fizetésrendezési törvényt megalkottuk, Csáky t. miniszter abban az időlen azt mondotta, hogy ezek az 500 fitos segédtanárok időnkint apasztatni fognak és pedig már a közeli jövőben, hogy többet már nem neveznek ki. Pedig még tavaly is neveztek ki segédtanárokat, sőt vannak polgári iskolák, a hol alig van rendes tanár, hsnem a tanári kar legnagyobb része segédtanárokból áll. Már pedig 500 frtos fizetéssel polgári iskolai tanárnak lenni, nagyon sajátságos dolog. Az ilyen, nagyon természetes, a nép előtt is elveszti tekintélyét és a tanulók előtt sincs meg az a tekintélye, a mire szüksége volna. (Igaz! Úgy van! a sséhő baloldalon.) Ez is egyik baja a gimnáziumok túltömöttségének, mert a szülő, a hol gimnázium és polgári iskola van, inkább gimnáziumba viszi gyermekét, mert azt mondja, hogy ott oly tanárok tanítanak, a kiknek jó fizetésük van, már pedig azért kapnak jó fizetést, mert többet tudnak. Én tehát oda viszem a gyermekeimet, a hol többet tanítanak. Pedig egyáltalában nincs szüksége azokra a tantárgyakra, a melyeket a gimnáziumban tanúi, sőt ellenkezőleg szüksége volna azokra, a melyeket a polgári iskolákban adnak elő. Végül, t. ház, azt a kérdést vagyok bátor a t. miniszter úrhoz intézni: Hogy hajlandó-e ezeken a dolgokon segíteni és gróf Csáky akkori igéretét magára nézve kötelezőnek ismeri-e el? Szólnom kell még röviden a tanári szolgálati pragmatikáról is. A t. miniszter úr erre nézve meglehetős kecsegtető ígéretet tett,' megmutatta azt is, hogy már minden újabb felszólítás és kérés nélkül foglalkozott ezzel az iigygyel és csak a belügyminiszter úr nyilatkozata volt az, a mi némileg megakasztotta őt továbbmííködésében ezen a téren. Ez nem pénz kérdése, t. ház, ez más dolog. (Halljuk! Bálijuk!) Azok a tanárok azt gondolják, hogy oly nehezen létesül ez a szolgálati pragmatika, ennek az útját az vágja el, hogy a felettes hatóságok nem akarják őket körmeik közííl olyan könnyen kiereszteni. Mert az az ember, a ki csak kötelességeket lát maga előtt, de jogokra nem hivatkozhatik, az az ember mindig kész szolga. Ha egy tanító arra van hivatva, hogy jellemet neveijen és a társadalomnak sokszor nagynevű embereket adjon, nem lehet abba a helyzetbe hagyni, hogy polgárnak tekintessék. Hogy szolgája legyen bárkinek, szolgája a hazának és a tanítás ügyének. De a mikor vele a hatóság sokszor tévedésből, sokszor akaratosan, igazságérzetével ellenkezően bánik, föllázad annak a tanárnak minden önérzete, (Igás! Ügy van! a szélsőbalon.) megutálja pályáját. (Helyeslés a szélsőbalon.) és szívesen elmegy inkább postatisztnek, ha beveszik, semhogy az iskolákban nyomorogjon és felettes hatóságaiknak szekatúráit eltűrje. Ezen szekatúrától kell megmenteni a tanárokat. Nem mondom, hogy a tanároknak ugyanazt á jogokat adjuk meg, mint például az egyetemi tanároknak, a hol a szabad tanítási rendszer dívik, és. a hol a szolgálati pragmatikára talán szükség sincsen, de ha szükséges a fegyelmi szabályzatot elkészíteni, akkor készítsük el a szolgálati pragmatikát is, a mely védelmet ad nekik a fegyelmi szabályzattal szemben. (Helyeslés a szélső balon.) Én nem mulasztottam el, t. ház, egy évben sem, mióta itt felszólaltam, hogy oktatásügyünk érdekében, de a közművelődés érdekében is ne kérjem a t. házat és a t. miniszter urat egy dologra. A tandíjak évről-évre nem hogy leszállnának, hanem emelkednek. Az a szegény hivatalnok, a ki csekély fizetéssel rendelkezik és több gyermeke van, koplalni kénytelen otthon, csakhogy a tandíjat megfizethesse gyermekeiért, azonkívül a ruházatot, könyveket. Kérem, érdekében van-e az az országnak, hogy az intelligens elemek gyermekei elzülljenek, hogy képzés nélkül maradjanak? Nincs. Minél több a művelt emberünk, annál erősebbek leszünk; annál inkább hozzáférhetővé kell tehát tenni az iskolákat, a minek ennek egyedüli lehető eszköze az, hogy a tandíjakat ne emeljük, hanem leszállítsuk, ha már nem mehetünk el egyáltalában az ingyenes oktatásig. Végül, t. ház, felhívom a t. miniszter úr figyelmét arra, hogy a nemzetiségi iskolákra való tekintettel a tankönyvbírálatot vegye szigorú figyelmébe. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Botrányos eset az, a mit maga a miniszteri jelentés konstatál, hogy nem tudom, hány tanító nem tud magyarul; de még botrányosabb az, hogy mikor a középiskolai oktatás fokán állanak már a tanárok és tanítók, azokban a nemzetiségi gimnáziumokban és középiskolákban két óráig tanítják csak a hazai nyelvet, a felső iskolákban már három óráig, de azt is úgy, hogy épen csak a neve vau meg. Többet kérünk, t. ház, a magyar, a hazai nyelvnek ezekben a nemzetiségi isko-