Képviselőházi napló, 1892. XXX. kötet • 1896. február 15–márczius 7.

Ülésnapok - 1892-561

50 561. országos ülés 1896. február 17-én, hétfőn. fél szabad nap, és minden két hétben egy egész szabad napjuk. De ott magában az osztályban kell megtanulni a leczkét, és nagyon kevés leesskét visz haza házi munkának. Az a tanár oly módszerrel ad elő, hogy a gyermek azt a kevés anyagot, mely azonban alapos ismeretre vezet, a tanóra alatt elsajátítja, és a mennyiben ott lelkét megerőltette, testi üdüléssel ezt ismét felfrissítheti. Mert a test és lélek oly harmonikus viszonyban áll egymással, mint a tüdőnél a ki­lélegzés és belélegzés. A lelki megerőltetés után a testi megerőltetés felfrissíti a lelket, a testi megerőltetés után a lelki munka az, a mely a testet szintén üdíti. (Élénk tetszés és helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) T. ház! Ez az oka, hogy Francziaország­ban nem csupán pedagógusok, hanem nagy tekintélyek foglalkoztak ép a testi nevelés nagy kérdésével. Dumas lábikrát követel a franczia ifjúságnak és, ismétlem, Jules Simon maga mon­dotta: »La scienee de l'hygiéne est la moitié de la pedagogie.« Nálunk az ifjú hajdan testedző játékokban üdítette fel magát. Ott volt a »longa meta«, a labda, ott voltak ä játékterek a városon kivfíl. (Igaz! Úgy van! balfelől.) Most a középoktatás helytelen irányát mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy az ifjúságnak e játékoktól a kedve elment. (Úgy van/ balfelöl.) Már pedig azok helyett a rend- és sorgyakorlatok helyett, a miket átvettünk a német rendszertől, s melyek a magyar temperamentumnak nem felelnek meg, sokkal jobb volna a középiskolákban ezeket a régi testedző játékokat felújítani. Örömmel em­lítem fel s hozom a t. miniszter ár tudomására, hogy a múlt évben, mikor Fiumében keresztül jöttem, meglátogattam a középiskolát, mert ér­dekelt. Ott a középiskola udvarán láttam a tanuló ifjúságot veres ingben labdázni, azt mond­tam a tanárnak, ez a valódi gimnasztika, csak az a sajnos, hogy nem minden helyen van így és ezt az iskolák elhanyagolják. Ily viszonyok közt, t. ház, a túlterhelés ellen sikerrel, úgyszólván az alsó négy osztály­ban csak egy módon védekezhetnénk; ha meg­fontolnék, vájjon nem volna-e tanácsos a szak­tanítás rendszerét életbeléptetni. Ha ez a tanári szakképzés folytán nem is lehetséges teljesen, de legalább a tanárok számát az alsó négy osztályban lehetőleg redukálni kellene, mert min­den szaktanár most azon alsó osztályban azzal a pretenzióval lép be, hogy az 8 tárgya lesz a főtárgy. Nemcsak a latin nyelv tanára gondol­kodik így, de a többi tanár is, és miután 6—7 tárgyat kell tanulnia az illető osztályban, 6—7 intelligens, művelt ember dolgozza és gyúrja azt a gyermeket össze-vissza, a ki igazán azt sem tudja, mi lesz belőle. Azelőtt egy osztály­ban volt egy tanár, a mai szaktanítás módszere mellett ez nem lehetséges, de legalább redukálni kell a tanárok számát. (Élénk helyeslés balról.) T. ház! Okolják a tanítás hiánya miatt a tanárságot is; hogy a tanárokban van a hiba; és ezt a miniszter úr közbeszólás alakjában em­lítette. Hát igazán nem tudom, hogy ezek a szegény tanárok mit csináljanak. Eddig csak a szervezetet, rendszert, tantervet okolták; néme­lyek túlterheléssel vádolták a tanárokat, mások pedig rájuk fogták, hogy nincs köteles ügybuz­galom bennük. Mindig a tanár volt a bűnbak és a tanárt okolták a tanügyi hiányokért, pedig újabb tanárainkban, kiváltkép a kik itt Pesten szerezték meg a tanítás gyakorlatát is, és a mióta 1880 óta a tanárképzés reformját behoz­ták és öt évi gyakorlati képzéssel léphet csak a tanár az iskolába, — hiba nincs. De, t. ház, ha mi azt akarjuk, hogy tel­jesen képzett tanärkarunk legyen, akkor nekünk nem elég csak követeléseket támasztani a tanár­karral Szemben, hanem annak igényeit, még­pedig jogos igényeit e házban ápolnunk és künn az életben is biztosítanunk kell. Már pedig nálunk az volt a baj, hogy azelőtt,'kiváltképen a negyvenes, ötvenes években úgyszólván gim­náziumi tanáraink csak papok voltak, (Halljuk! Halljuk!) mondom, azelőtt a papság kezében volt az oktatásügy, és az a tisztelet, mely a tanárt környékezte, inkább a papi reverendának, mint a tanári karnak szólott. Mióta pedig világi tanárokat is alkalmazunk az intézetekben, nem helyeztük őket oly viszonyok közé, melyek nekik tisztességes társadalmi pozicziót és meg­élhetést adhatnak. Nem csak anyagi javadalmat és díjazást nem nyújtottunk nekik, de nem kár­pótoltuk őket ezért erkölcsi és társadalmi tekin­télyüknek emelésében sem. (Helyeslés balról.) Ez az oka, hogy a papi és tanítói pályán nem a műveltebb, hanem a legszegényebb csa­ládok gyermekei vannak, kiváltként a 70-es években a tanári és tanítói pályára azon sze­gény középiskolai tanulók mentek, kik gyorsan akartak végezni — három év volt akkor a böl­csészeti tanfolyam — és mégis tisztességes pá­lyára akartak lépni. Akkor az egyetemen a hallgatók 20—25 °/o-át a bölcsészeti hallgatók tették ki. Mióta azonban 1880-ban öt évre emelték fel a képzési időt, úgy hogy csak öt év múlva léphet ki az iskolához, de a fizetést úgyszólván alig javítottuk számbavahetőieg, —- tisztességesen meg épen nem, — mindjárt a 80-as években, midőn a reformot behoztuk, egyszerre lesülyedt a 25°/o 8°/o-ra és azóta se tudják feljebb vinni 11—12 °/o-nál. Hát, t. ház, épen eme hiányok orvos­lása végett a középiskolai tanár-egyesület múlt évi november hó 11-én Kassán tartott ülésében

Next

/
Oldalképek
Tartalom