Képviselőházi napló, 1892. XXX. kötet • 1896. február 15–márczius 7.
Ülésnapok - 1892-565
565. országos ülés 1896. február 21-én, pénteken. 137 Lássuk most, t. ház, milyen hatása volt közgazdasági életünkre a közös vámterületnek. Először is legyenek szívesek azt meggondolni, hogy Ausztriának és Magyarországnak érdekei homlokegyenest ellenkeznek azért, mert Ausztria iparos ország, mi pedig nyerstermelő ország vagyunk. Az iparos országnak érdekében áll a nyers termékeket mentől olcsóbban venni meg, hogy feldolgozhassa, a nyerstermelő országnak érdekében van, termékeit mentül drágábban adni el. Kérdem tehát, miként lehet ezt a tökéletesen eltérő, sőt ellentétes érdeket összeegyeztetni? Csakis úgy, ha az egyik érdek is, a másik érdek is többé-kevésbbé meg lesz sértve, az egyik érdek is, a másik érdek is többé-kevésbbé szenvedni fog. De, t. ház, midőn 1867-ben Magyarország elfogadta a vámszerződést, azon véleményben voltak itt Magyarországon az iotéző körök, hogy a világkereskedelemnek tendencziája a szabad kereskedelmi irány. Azt, hogy Magyarország ily eszmékkel fogadta el 1867-ben a vámszövetséget, bizonyítja magának Deák Ferencznek 1867. deczember 18-án mondott beszéde, melyből a következőket olvasom fel: (Halljuk ! Halljuk '.) »Tudjuk, hogy az európai kereskedelmi politika oda látszik irányozva lenni, hogy minél nagyobb vámterűletek alakíttassanak addig is, míg a világ teljeseit beevezett a szabad kereskedés révpartjába«. De, t. ház, Deák Ferencz csalódott, nemcsak hogy nem evezett be Európa a szabad kereskedés révpartjába, de egész Európában, sőt Amerikában is a prohibitiv rendszer kerekedett felül. (Úgy van! a bal- és szélső haloldalon.) Ezen rendszernek hódolt a közös vámterület is, még pedig azért, hogy megvédhesse az osztrák ipart. ÉnneK az új iránynak következtében elvesztette Magyarország egyenkint minden külföldi fogyasztási piaczait, mert igen természetes az, hogy a midőn mi elzártuk a mi fogyasztási piaczainkat a külföld iparczikkei elől, akkor a külföld retorzióval élt ellenünk. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) 1880 előtt a mi búzánkat eladtuk Németországban, Francziaországban,Olaszországban, Svájczban, Hollandiában, Belgiumban, Angliában, a skandináv félszigeteken; sőt lisztünket kivittük a tengeren túl Braziliába, Egyptomba és Kelet-Indiába. Most pedig szomorúan kérdhetjük, hová viszszük ki nagyobb mérvben a mi búzánkat? Nagyon természetes dolog az, hogy ha mi kitaszítottuk fogyasztási piaczunkról a nyugoteurópai czivilizált államok iparczikkeif, ők is elzárkóztak előlünk. Nézzük például Németországot. Németországban még 1890-ben 63 millió értékű búzát vittünk ki, ma már csak 914.000 frt árút viszünk ki; rozsot 1891-ben még egy millió forintért vittünk ki, ma már KKPvn. NAPLÓ. 1892—97. XXX. KÖTET. csak 12.000 frt értékűt és igy tovább. Németország úgy viszonozta a mi elzárkózásunkat az osztrák ipar érdekében, hogy a mi búzánkra S 1 /^ márka, a mi zabunkra 2-8 márka vámot vetett és így tovább. Az is igazán jellemző dolog, t. ház, hogy míg egyrészt Magyarországnak nincs szüksége búzára, holott más országoknak, például Olaszországnak és Németországnak szüksége van búzára, azért mégis a mi bú zavarnunk a legkisebb minden nyugat-európai államok várnai között. Kérdem, hogy micsoda józan észszel cselekszünk mi akkor, mikor mi vetjük ki a legalacsonyabb vámot a búzára, sokkal alacsonyabbat, mint oly országok, melyeknek a búzára szükségük van azért, hogy kenyeret ehessenek. (Igás! Ügy van! a szélső baloldalon.) Már említettem, hogy Németország 2V2 forint vámot vet a búzára, Olaszország két forintot, Magyarország pedig 1 forint 50 krajezár vámot vet a búzára. Annak következtében, hogy mi ily nagyon kis vámot vetettünk a búzára, s emellett még kedvezményeket is adtunk különböző titulusok alatt a búzának behozatalára, 1874-ben 20 millió forint árú gabona, hüvelyesek özönlöttek be; 20 millió forint árú! Csupán búza 7,175.000 forint árú jött be Magyarországba, s minthogy nem volt szükség ezen búza bejövetelére, természetesen lenyomta a magyar búza árát. (Igaz! Úgy van! a ssélső baloldalon.) így védi, t. ház, a közös vámterű let a magyar mezőgazdasági érdekeket. (Igás! Ügy van! a szélső baloldalon.) Most lássuk ellentétben ezzel, hogy miként tartja meg a közös vámterület a magyar fogyasztási területet az osztrák ipar számára, miután már azt kimutattam, hogy mennyire nem védi meg a magyar terményeket az osztrák fogyasztási piaezon. Vegyük például a következő tételeket. A pamut és pamutárúk összes behozatala 1894-ben — hogy kerekszáníban beszéljek — 74 millió forint volt, ebből esik Ausztriára 71 millió forint. A gyapjú és gyapjiárú összes behozatala volt 50 millió forint, ebből esik Ausztriára 47 millió forint és így tovább. De nem is kell a példákat sokszoroznom, mert mindenki meggyőződhetik, arról, — ha egy kicsit foglalkozik ezen kérdéssel, — hogy az osztrák ipar czikkeknek hazánkba beözönlő óriási mennyisége a vámtarifának tételei által megdrágított árakon adatnak el itt Magyarországon. Ez természetes is, máskép nem is lehet, mert általános közgazdászat! törvény az, hogy épen úgy, a hogy a víz két egymással kommunikáló pohárban ugyanarra a magaslatra emelkedik, úgy a kereskedelem mindig eléri azt a színvonalat, a meddig emelkedni bír a vergenynyel szemben. Ennek következtében biztosak lehetnek arról, 18
