Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.

Ülésnapok - 1892-549

549. országos illés 18Ö6. február 3-án, nétfÖn. \QJ az állam felhagyjon, a ezt az ügyet is teljesen a szabadipar terére utalja, Kérdem t. ház, helyes-e, hogy egy középmfíveltségtí polgár részére — mert magasabb műveltséget a gyógyszerészi diploma megnyerése nem igényel — a régi rendszerből kifolyólag az állam intézményszerűleg tartson fenn egy olyan reál- vagy személyjogot és előnyt, a melynek nyújtása egyrészről azt, ki a jogot adományozza, örökös gyanúnak teszi ki, és a mely jog adományozása az illető részére, másrészt egyáltalán meg nem érdemelt oly kiváltság, melyet a mai modern korszakban megtűrni nem lehet. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) Mikor a t. belügyminiszter úr legközelebb a fővárosban kivételesen a főváros akarata és elhatározása ellenére egy gyógyszertári jogot engedélyezett, én az ő eljárását nem helytelenítettem, sőt kijelentem, hogy tán ez az egyetlen eljárása, melyet helyeslek. Megmondom miért. A magam apró közéleti tapasztalataiból tudom, hogy az alföldön vannak például 15.000— 40.000 lakossal biró városok, a hol a gyógyszertárak száma abszolúte nincsen arányban a lakosok számával. És miért, t. ház? Azért, hogy van például két-három népszerű és befolyásos patikárus, kik általában mindig kedvelt alakjai a társadalomnak és a kaszinónak, mert hisz oly előnyben részesülnek, hogy nekik abszolúte sem gondolkozni, sem tanulni, sem munkálkodni nem kell, mert az ősi intézményből kifolyólag kiváltságképen az államnak oly kegyében és jótéteményében részesülnek, hogy abból kényelmesen és úri módon megélnek, 8 ezek aztán oly rokonszenves összeköttetésben állanak rendszerint a társadalom azon előkelő elemeivel, melyek a városi képviselőtestületben döntő szerepet játszanak, hogy például ha egy oly városban, a hol a lakosok számát és a város terjedelmét tekintve, egy újabb gyógyszertárra van szükség, ezt a városi képviselőtestületben nem lehet keresztülvinni, mert ezek megkérték a képviselő urakat, a kik azt mondják: nincs új gyógyszertárra szükség, hiszen ezek olyan kedves, derék úri emberek, miért koezkáztatnók ezek jövedelmét, s miért engednők azt, hogy a gyógyszerész jövedelme 6000 írtról 5000 frtra szálljon le? (Úgy van! balfélöl.) Ezzel a rendszerrel, t. ház, az államnak feltétlenül szakítani kell. Vagy úgy, hogy a gyógyszertárakat teljesen szabadiparrá teszi, vagy pedig — hogy a belügyminisztérium örökös gyanúsításoknak és megtámadásoknak kitéve ne legyen — mondassék ki törvényben, hogy egy községben hány lélek után engedélyezhető gyógyszertár. Ma a gyakorlatban 5000 lélek után szoktak egy-egy gyógyszertárt engedélyezni. Azonban, t. ház, egyes községekben ezen gyakorlat, a mint a kedvező körülményeket valaki a maga hasznára ki birja zsákmányolni, alkalmazásban van; más helyen pedig, a hol a létező gyógyszerészek a maguk részére tartják fenn és biztosítják a kedvezményt, lehetetlenné teszik nem 6000, de 10.000 lélekszám után is a gyógyszertárak szaporítását. Kétségtelen dolog, t. képviselőház, hogy ily körülmények között a gyógyszerészek érdeke van szolgálva; a gyógyszerészek java van ennél a nagyfontosságú közegészségügyi kérdésnél anyagilag istápolva, de egyáltalában nem maga az i^azi közegészségügy. Tehát, t. képviselőház, a gyógyszertári jogok kezelésénél én a magam részéről feltétlenül azon véleményben vagyok, hogy az képezzen szabadipart. Az az aggály, a melyet sokszor hallottam, és a melylyel rendszerint a gyógyszertárak engedélyezésénél községben, varmegyében és a minisztériumnál élni szoktak, hogy a gyógyszerészek exisztencziája, és a gyógyszertáraknak fentarthatása van koczkáztatva azzal, hogy ha a gyógyszerészet szabadiparrá tétetik, teljesen elesik. Mert méltóztassanak megnézni, hogy olyan iparágak az országban, a melyeknek fentartása koczkáztatással jár, a községekben és egyáltalában a vidéken mindenütt teljesei a käeigényéknek és közérdeknek megfelelően oszlik el. Például hogy egy majdnem a gyógyszertárhoz hasonlítható üzletágat, a nyomdászatot említsek, egy oly városba, t. ház, a hol két nyomda meg nem él, nem megy egy harmadik nyomdász; oly városba, melyben két gyógyszerésznél több nem exisztálhat, oda, t. ház, szabadipar mellett sem fog egy harmadik gyógyszerész jönm, mert tudja, hogy rá nézve ottan a biztos megélésnek semmi alapja, semmi forrása nincs. Magam részéről, t. képviselőház, a gyógyszerészeti jog kezelésénél feltétlenül a szabadipar rendszerének vagyok barátja. De hogy ha a t. képviselőház és a t. kormány nincs abban a véleményben, akkor feltétlenül szükséges a szabályozása ezen jog adományozhatásának, és pedig a lélekszám arányában, hogy a miniszter köteles legyen minden körülmények között kiadni a gyógyszerészeti jogot olyan esetben, a melyben szabályrendelettel vagy törvénynyel megállapított lélekszám szerinti arány folytán a gyógys'ertárak szaporítása a közegészségügy érdekében kívánatos és szükséges. A magam részéről, t. képviselőház, annak a véleménynek, a melynek Issekutz Győző t. képviselőtársam a gyógyszertári kérdésben kifejezést adott, a reáljognak eltörlésére nézve, hogy a gyógyszerek bizonyos ideig nagyobb árban szolgáltassanak ki, és ebből képeztessék