Képviselőházi napló, 1892. XXVIII. kötet • 1896. január 9–január 25.

Ülésnapok - 1892-541

318 541. országos ttlés 1896. január 24-én, pénteken. a főváros szervezéséről szóló törvényben, mely 20—25 évvel ezelőtt hozatott, a mikor még nem volt egy fél, vagy pláne egy millió lakosság­nak induló főváros, a melynek óriási szervezete maga magában kezdett nőni, s a mely be lett szorítva oly keretbe, a melybe a főváros meg­férni nem képes, aligha vezet czélra. Hiába van a jóakarat, mert én nem vonom kétségbe sem a főváros bizottságának, sem a főváros élén álló polgármesterek és tanácsnokok jóakaratát, de nem találkozunk e nap nap után azzal, hogy a főváros természetes fejlődése útjában találja azt a szerencsétlen szervezetet, a melynek prokrustesi ágyába lett a főváros beleszorítva. (Helyeslés a jobboldalon.) Mikor e nagy kérdések, a melyek a főváros természetes fejlődését és növekedését eszközöl­hették, fekszenek előttünk; a mikor kell, hogy mi is, és első sorban a kormány gondoskodjék arról, hogy a főváros fejlődéséről a békók levé­tessenek, akkor a helyeit, hogy a kormány e nagy kérdésekkel foglalkoznék, elvonják a figyel­met szerintem — megengedem — jogos, de apró kérdésekkel, úgy hogy a főkérdésre sem a ház­nak, sem a kormánynak elég ideje nincsen. Ezek azok, t. ház, melyeknek megbeszélése és részre­hajlatlan elbírálása csak akkor történhetik meg, ha a parlamenti viszonyok oly alakot öltenek, a mely mellett az érvek helyessége, a mely mellett az igazságosság, a melyet nem a mai napra keresünk, hanem a mely az marad ma, holnap és mindörökké, ha a pártok egymással szemben méltányosságot gyakorolnak az érvek őszintesé­gének elfogadására, h B. äZ ellenzéki oldalról támadt vádat nem rosszakaratú ferdítéseknek veszik a túloldalon, és ha a miniszter úrnak a vizsgálatra vonatkozólag tett ígéretét nem olyan­nak tekintik, hogy ez ismét egy Ígéret, a melyet be nem vált. Ha rosszhiszeműséggel állunk egy­mással szemben, akkor nem mi fogunk, hanem azok az ügyek fognak szenvedni, a melyeknek elintézését az ország méltán és jogosan várja a parlamentnek úgy egyik, mint másik olda­lától. Ezek a kérdések azok, a melyeket nem theoriák nem egyes kedvelt princzipiumok sze­rint kell és szabad, kivált komoly időkben, meg­ítélni és elintézni. Egy országnak természetes fejlődését, múlt­ját kell mérlegbe vetni akkor, mikor az ország jövőjének megalkotásán munkálkodunk. Itt, a mi újból nem hízelgő sem a kormányra, sem a kor­mányzatra, újból elő- és előkerülnek a válasz­tási visszaélések feletti panaszok, melyeket mél­tán és jogosan keltettek fel a legutóbbi időben történt választások, a melyek jogossá tették azon szomorú és súlyos ítéleteket, a melyeket az ott eljárt közegekre és a kormánynak itt leplező és fedezgető eljárására mondottak. Azok a ment­ségek, melyeket fölhoztak arra nézve, hogy hiszen a túloldalon is történt hiba, hogy ez régebben is így vagy még rosszabbul volt, nem javítják a helyzetet, mert ezt csak az idézheti elő, ha beismerik a valóságot. Ha az, a ki a magyar közéletet, a ki Magyarországnak kivált azon megyéiben a fej­lődést ismeri, hol nemzetiségek laknak, elfogu­latlanul akar ítélni, annak meg kell mondania, hogy az, ha egyik vagy másik törvényhatóság­nak egész intelligencziája, a mely jogosult és hivatott arra, hogy a közvéleményt ott vezesse, akár erőszakos úton, akár pedig izgatások út­ján gátoltatik meg a vezetésben, mindig nagy szerencsétlenség. Ne akarjuk egymást megté­veszteni. Oly választókerületben, és itt nem akarok egyre sem vonatkozással lenni, a hol erős intelligenczia van, a melynek tagjai két párton állanak, ós mindegyik küzd azon eszkö­zökkel, a melyeket azelőtt és most is igénybe vesznek egymással szemben: a választás eldőlé­sénél nem maga az intelligenczia a tényező, hanem az a választóközönség, a melynek egy igen jelentékeny része, kivált nem magyarok által lakott vidékeken, vajmi keveset törődik azzal, hogy milyenek a szabadelvű vagy a nemzeti pártnak az elvei? Mert, fájdalom, a legdöntőbb jelenség az, hogy hol mit adnak, hol van a hatalom, az erő, a mit később is ki használni lehet. Ilyen helyeken, ha választási ütközetek fordulnak elő, ezeknek eredményéről azt mon­dani, hogy ez hirdeti a kormánypárt vagy az ellenzék diadalát, ez, uraim, megtévesztése az ország közvéleményének, megtévesztése a par­lamentnek és felidézése azon agitáczió vesze­delmének, hogy azokkal az elemekkel, a melyek századok óta a magyar intelligenczia vezetése alatt működtek az ország érdekében, akarják az intclligencziát legyőzni. Magyarország bázisa jelenleg is az, a mi volt a múltban: egy erős, egységes magyar intelligenczia, a mely ez ural­mat viszi, a mely vezet. (Helyeslés jöbbfeWl.) Vajay István: Néha szuronynyal! Horváth Gyula: Néha szuronynyal is, nemcsak most, hanem a múltban is; de legyünk igazságosak. Én annyira szabadelvű sohasem tudnék lenni, hogy azáltal a magyar nemze­tet, a magyar fajt veszélyeztessem, (Helyeslés.) Az én liberalizmusom határa összeesik a magyar nemzet és Magyarország érdekeivel. (Helyeslés,) A mikor a magyar intelligencziának uralma állott be, nem lehetett félteni az ország, a nem­zet szabadságát. Nem mások ellen, a magyar intelligenczia ellen folytak azok a hosszú har­ezok, a midőn ezrével gyilkolták, öldökölték őket; nem a nép, hanem a magyar intelligen­czia volt aZj el mely épen úgy szenvedett a

Next

/
Oldalképek
Tartalom