Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-513

513. országos ülés 1895 szedelmes stádiumot konstatálnak; tudom, hogy az 1875 óta folyamatban lévő politikának nemcsak a közjogi elméletben és a nemzeti érzületben való dekadenczia jár nyomában, de az főleg azon erkölcsi hátránynyal is bír, hogy azóta olyan emberek is kezelték azt a kiegyezést, kik a kiegyezési törvény és annak minden intézkedéseivel szemben évtizedeken át ellenzéket képeztek, kik tehát egyéniségüknél fogva talán nem is voltak egészen képesítve azon intencziók végrehajtására, a melyek az alkotókat vezették. És habár az egyén értékét egy nemzet történetében és parlamentarizmusában szívesen konczedálom, mégis oda konkludálok, hogy maga az 1867 : XII. tcz. instituczíonális jellegénél és rendelkezésénél fogva teljesen alkalmatlan instrumentum, kezelje azt akár Deák Ferencz, akár Tisza Kálmán, vagy gróf Ápponyi, hogy egy nemzet jövendőjét messze századokra biztosítsa, vagy hogy csak a jelen nemzedéket is nemzeti szempontból kielégítse. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Én, t. ház, mikor gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam meghallgatott beszédében, melyet nagy szónoki vervvel, nagy tehetsége minden apparátusával tartott meg, közbeszóltam, akkor, midőn gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam Ugron Gábor t. barátom hívására azt mondta, hogy »non possumus«, azt mondtam: Pedig csak egy út marad hátra — s ezt fogom ma bizonyítani. Annak, ki a nemzeti aspirácziók szolgálatába akar állani, a ki e nemzet jövendőjét nemcsak szavakkal, de tettekkel is előmozdítani kívánja, Magyarországon a parlament történetében csak egy át marad, és ez a »ceterum een«eo delendam esse 1867: XII. tcz.« (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Előre is kijelentem, hogy nagyon messze vezetne, ha én az 1867: XII. tez. minden irányú fejlődési stádiumait — legyenek azok katonai szempontokra vagy pénzügyi eredményekre vonatkozók — bonczkés alá akarnám venni, mert nekem a mai és holnapi nap kevés lenne arra, hogy mindazon adatokat hűségesen csoportosítva feltárjam. Ezért kedves kötelességemnek fogom ismerni az 1867: XII. tczikkel szemben, annak közjogi jelentőségét, eddigi fejlődését, a nemzet törekvéseire való káros befolyását jogi szempontokból mérlegelni és kimutatni, — remélem, ez sikerülni fog, — hogy egyetlen egy jogosult álláspont van, a 48-diki függetlenségi pártnak a törekvése, a mely a nemzet boldogítására egyedül képes és alkalmas. (Élénk helyeslés a ssékö baloldalon.) Bocsátkozzunk csak ennek a kérdésnek a lényegébe. Méltóztatnak tudni, hogy az utóbbi időkben talán ritkábban vagyunk terhére a t. KÉPVH. NAPLÓ. 1892—97. XXVII. KÖTET. november 25-én, hétfőn. j[37 háznak azzal, hogy nagy közjogi elméleteket fejtegessünk; de illő, a párttal szemben nemcsak méltányos, de kötelesség is, hogy az országot felvilágosítsuk arról: miért és miként történhetik meg az, hogy — és önök is tudják, hogy igazat mondok — a tőzsgyökeres magyarságnak színe-java által választott 102 országgyűlési képviselő, — kik, ha egyénileg mérlegeljük őket, akár tehetség, akár jellem szempontjából, bizonyára felvehetik a harczot mindenkivel, — lemondva a jelen pillanat értékesítéséből származó minden dicsőségről és előnyről, csak azért, hogy a nemzet felvilágosítására törekedjék, ébren tartsa a nemzeti közérzületet egy jövendő jobb kor számára, hogy a nemzet a maga egészében és valójában érvényesülhessen úgy, a miut a magyar nemzet számára azt a történelmi jog megadja? Nos tehát, ennek mélyreható erős okának kell lennie. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) És én kérdem magamtól, mik azok az okok? Megfelelek magamnak rá a következőkép. (Halljuk •' Halljuk!) 1867-ig, végigfutva a nemzet történelmének gyászos és dicsőséges korszakain, nem találunk sehol korszakot, a hol a magyar nemzetnek a jogfejlődésben az önállóság és az a biztos talaj nem lett volna kijelölve, hogy az ő instituczióiba soha semmiféle más idegen államnak beavatkozása nem volt és nem lehetett. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ez a nemzet, mely függetlenségét egy évezreden át megvédelmezte, még pedig egy oly alkotmánynyal, a melyet nem királyoktól ajándékba kapott, hanem a melyet első fejedelmével szerződésben biztosított a maga számára és honfivérrel pecsételt és őrzött meg és adott át utódainak. (Tetszés és helyeslés a szélső baloldalon.) 1867-ig eleven törvény volt az aranybullától kezdve az 1791: X. tcz. és a 48-iki dicsőséges törvényhozás minden intézkedéséig minden oly törvény, a mely a nemzeti önállóságot minden kétségen kivűl helyezi, és a mely Magyarországnak Ausztriával szemben való jogállását a perszonál unióbanlfejezte ki azáltal, hogy elismerte szerződési viszony alapján a felséges király és családjának trónöröklési jogát, de a fejedelem személyén kivűl Magyarországnak más országgal, neveztessék az Ausztriának vagy bárminek, semmiféle közös ügye, közös törvényhozása nem lehet. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Már most a kérdés az, hogy az 1867. XII. tczikkben foglalt kiegyezés mennyiben tartalmaz oly intézkedéseket, a melyek alapvető jellegüknél fogva kizárják azt, hogy bárki kezelje is ezt az alkotmányt, a nemzeti jogok abban ne érvényesülhessenek. Mielőtt ennek részletezésébe bocsátkoznám, meg kell említenem két elméletet. (Halljuk!) 18