Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-513

138 513. országos ülés 1895. november 25-én, hétfőn. Hogy az 1867 : XII. tczikknek »noli me tangere« jellegét biztosítsák azok, a kik azt változhatatlan és örökre, vagy legalább generácziókra fentartandó institucziónak tekintik, két elméletté! állnak elő. Az egyik az, hogy az 1867 : XII. tez. kétoldalú szerződés, a mely a másik félnek — értvén alatta Ausztriát — beleegyezése nélkül meg nem változtatható. A másik okoskodás pedig az, hogy az új kor modern jogászainak elmélete szerint felállítják az úgynevezett alaptörvény elméletét, a mely mint alaptörvény szintén változás alá nem eshetik. A mi az első, vagyis a szerződéses elméletet illeti, Magyarországnak törvényei ismernek két vagy több egyenrangú nemzet között létrejött szerződéseket, előírják a törvények ezen szerződések beczikkelyezését és annak módját, hogy tudniillik a kétoldalú nemzetközi szerződések csak nemzet és nemzet között jöhetnek létre. A szerződéseknek formája mind a két szerződő félnek meghatalmazottja által aláírt teljesen kongruens szerződési példány; mindkét nemzet törvényhozó testületének vagy pedig az illető nemzet kormányalkata szerint a nemzet képviseletére hivatott tényezőnek ehhez való hozzájárulása. Ha az 1867 : XII. tczikket kezembe veszem, én abban a szerződésnek egyetlenegy konstitutív elemét sem találom fel. (Úgy van! a szélső baloldalon.) De még ha szerződés lenne is az, tudnunk kell, hogy az, — mihelyest nem meghatározott időre szóló szerződésről van szó, az úgynevezett örökidőre kötött szerződéseknél a magánjognak e tekintetben a nemzeti jogra is érvényes szabályai szerint határidő tekintetében prekárius és az örök idő csak annyit jelent, hogy az mindennap feibontható. (Úgy van! a szélső baloldalon ) Tehát még ha szerződés volna is, nem lévén annak közjogi diszpozieziója határidőhöz kötve, a nemzet többségétől függ, mikor akarja azt felbontani. De ismétlem, hisz ez a törvény egyetlen egy konstitutív elemét sem foglalja magában a szerződésnek, mert ez az 1867: XII. tcz. létrejött úgy, mint minden más törvénye Magyarországnak; létrejött úgy, hogy az gr. Andrássy Gyula, mint felelős miniszter aláírásával a királynak szentesítés végett fölterjesztetett, és ő Felsége, a magyar király által szentesíttetett is. Nem az osztrák császár járult tehát hozzá az 1867 : XII. tczikkhez, a kinek ehhez a törvényhez semmi köze, hanem megerősíti és szentesíti azt a magyar király. Ennek a XII. tczikknek sehol sem ezíme az, hogy szerződés, a diszpozieziói sem olyanok, hogy szerződést tartalmazhatnának. Az az intencziója, hogy a másik fél részére biztosítandó alkotmánynál fogva a másik nemzettel is érintkezni kívánunk, az 1867 : XII. tcz. keltekor még nem is létezett, mert hiszen Ausztriában akkor tényleg alkotmány még nem is volt. Beöthy Ákos: Volt, de fel volt függesztve. Polónyi Géza: Fel volt függesztve, tehát akkor nem volt. Már most, mindezeknek rövid konkluzuma gyanánt azt vagyok bátor, mint jogász állítani, hogy az 1867 : XII. tcz. nem kétoldahí szerződés, hanem egyszerű törvény, a melyet a nemzet többsége elfogadott és a király szentesített, s hogy annak bármiként való megváltoztatása kizárólag a magyar nemzet akaratától és többségének rendelkezésétől függ. (Helyeslés a szélső baloldalon.) De ha nem így volna is, hanem ha ez az 1867 : XII. tcz. mindazon jogokon felül, melyekről a nemzet akkor lemondott, még azt a joglemondást is tartalmazná, hogy a magyar nemzet sorsáról önmaga nem intézkedhetik és csakis az osztrákok hozzájárulásával változtathatja meg saját alapinstituczióit: akkor ezzel az elmélettel pecsételhetnék meg legjobban az 1867 : XII. tczikket. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Mert akkor ez nem csak lemondást tartalmazna azon jogokról, a melyek ezen törvényben fájdalom, benfoglaltatnak, de egy örökre szóló lemondást is a magyar nemzet nevében arról, hogy sorsáról bármikor szabadon intézkedhessek. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Van azonban egy másik elmélet is, s ez az úgynevezett alaptörvények elmélete. Alaptörvény és törvény között azok, a kiknek bizonyos törvényes institucziók tetszenek, szeretnek közjogi disztinkcziókat tenni. Az alaptörvény szerintük meg nem változtatható, s csak a többi törvények esnek változás alá. Ez az elmélet az irodalom terén már anynyira le van járva és gázolva, hogy elméletileg ezzel foglalkozni teljesen és merőben felesleges. Hogy a magyar nemzet nem ismert soha meg nem változtatható törvényeket, és hogy a magyar alkotmánynak egész fejlődése évszázadokon keresztül nem egyéb, mint folytonos bizonyítéka annak, hogy ez a nemzet bírt azzal az érzékkel, hogy a törvényhozás nem arra való, hogy messze nemzedékeknek tévedéseit akczeptálja a maga számára, hanem hogy a jogfejlődés folyamatában a nemzet ne maradhasson hátra, mert Széchenyi szerint, a ki elmarad, az eltiportatik, hogy felhasználhassa a kor szellemének intő szavát, hogy saját intézkedéseit az előbbinek megváltoztatásával mindig törvénynyel rendezhesse: erre nézve egy ekklatáns példával szolgálok. (Halljuk! Halljuk!) Nem azért, mintha bárki is lenne a t. kép. viselőházban, a ki nem ismeri ennek a törvény, nek intézkedéseit, hanem csak azért, mert van. nak epocbák, a mikor a régmúltnak rekapitulä.