Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-511

511. országos ülés 1895. november 22-én, pénteken. 43 gyünk olcsóbban eladni; a hol mi vásárlók vagyunk, az iparczikkeknél, ott van védvámos politika, a minek következtében kénytelenek vagyunk drágábban vásárolni, úgyannyira, hogy vesztünk a vámon és a réven. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbalon.) Igen érdekes, t. ház, hogyan gondolkoznak az osztrákok erről a mi vám- és kereskedelmi politikánkról. (Halljuk ! Halljuk!) Jelent most meg egy igen érdekes munka, melyre t. képviselőtársaim közül mindenkinek figyelmét felhívom. Ezt úgy hívják németül, hogy: »Die Handelspolitik Oesterreich-Ungarns 1875—1892.« A szerzője Dr. Johann von Bazant, egy igen tehetséges osztrák ember, a ki az osztrák kereskedelemügyi minisztériumban illó tempore volt a vámügyi referens; az osztrák védvámisták tették oda. A tárgyalásnál mindig ő volt az, a ki Matlekovits t. képviselőtársunkkal viaskodott, még pedig oly módon, hogy dr. Bazant maradt felül, t. képviselőtársunk pedig alul. Ebben a munkában ez a dr. Bazant előadja, hogy a 70-es évek kiegyezési tárgyalásainál Magyarország mint agrikol állam a szabadkereskedelmi politikát követelte, az osztrák Reichsrath azonban a védvámnak volt főerőssége. De mert az osztrák kormány sokkal erősebb volt, mint a magyar, a magyar kormányt minden poziczióiból kiverte. így konkludál azután, ez a reasszumpcziója az egésznek, hogy azt mondja: »Ezen kedvező eredmény« — tudniillik az 1878-iki kiegyezés analizálása — »első sorban az osztrák kormánynak köszönhető, de másodsorban Tisza Kálmánnak, (Mozgás a balés szélsőbalon.) a ki a két állam érdekeinek szolidaritását épen úgy belátta, mint egy erélyes védvámos akczió szükségét, Ezeket jobban belátta, mint a soviniszták és a szabad kereskedés hívei. Sokáig védekezett Magyarország az osztrák politika ellen, de a »vagy-vagy«, az »aut-aut« felvettetett s akkor rátért az egyedüli helyes útra. Ausztria volt az első, mely rést ütött a szabad kereskedés elvén, a többi államok követték.« Ehhez, t. ház, gondolom, alig kell kommentár, a minek következtében tudhatjuk azt, hogy miképen fogunk járni ezeknél a kiegyezési tárgyalásoknál, s ha ott minimumról lesz szó, az a minimum a magyar érdekeknek érvényesítése fog lenni. T. képviselőtársam Láng Lajos beszélt a valuta rendezéséről és elmondta azt, hogy az szépen, csendesen halad előre, (Derültség a balés szélső baloldalon.) oly csendesen, t. ház, hogy nem tudunk róla semmit. Tény az, hogy a valuta-törvény meg van hozva három esztendő óta és sem a készfizetések nincsenek felvéve, sem a kötelező számítás nincs behozva, de igen fontos kérdéseket illetőleg a tisztelt kormánynak még nézete sincsen, így a bankkal való viszony, így, hogy mennyi kurrans pénz lesz, így, hogy lesznek-e államjegyek, és azonkívül rengeteg arany hever a pinczékben; sem forgalomba nem hozzuk, és nem is hoz kamatot. Konstatálni lehet, t. ház, hogy a valutarendezésnek minden hátrányait érezzük, annak előnyei nélkül. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) És, t. ház, azok az aggályok, a melyeket illó tempore, az én tisztelt specziális valutapolitikai barátommal, Molnár Józsiással, mi ketten itt osztottunk, fá; dalom, megvalósultak. (Tetszés és derültség.) Fájdalom, még egy más irányban is az események nekem adtak igazat, és ha ezt felhozom, nem rechthaberei-ból hozom fel, hanem mert közérdekű dolog. (Halljuk! Halljuk!) Ezt a kérdést én úgy formulázom, hogy Baross miniszter hagyatékának a liquidácziója, En elismeréssel viseltetem Baross Gábor iránt, tudom azt, hogy ő tehetséges ember volt, becsületes ember volt, jót akart. De megvolt neki az a hibája, hogy túlbecsülte a saját erejét, sokat markolt, keveset fogott. Erre én már akkor Horváth Gyula tisztelt barátommal rámutattam, rámutattam a hátrányos következményekre, és fájdalom, az események mindenben nekünk igazat adtak. Először is egyik tekintélyes hang a másik után emelkedik, a mely most már az ő politikáját elitéli, úgy nevezi, hogy ez reklám-politika, az »utánam az özönvíz«-nek politikája. A mi pedig a költségeket illeti, hiszen még ezelőtt 2—3 esztendővel egyszer felemelkedett Wekerle Sándor volt minisztelnök úr, és elmondta, hogy bizony alaposan elszámították magukat ezen vasúti és kereskedelmi politikánál. Azt hiszem, hogy idáig vagy 80 milliót bevágtunk, és úgy látszik, egy nagy kölcsön is következik. Ez két irányban tünteti fel a mi közállapotainkat igen szomoni világításban. Először is mutatja azt a nagy bizantizmust, a melyben a közvélemény leledzik. Mindaddig míg valaki miniszter, elkezdik tömjénezni, dicsőítik, megteszik félistennek, (Igaz! Úgy van! a bed- és szélső baloldalon.) ha egyet priiszszent, úgy tüntetik fel, mint nagy alkotást. Mikor aztán megszűnt miniszter lenni, akkor egyszerre csak kisül, hogy a félisten is csak ember, még pedig nagyon fogyatékos ember, azok a nagy alkotások szappanbuborékok lesznek, melyeknek számláját azonban nagyon meg kell fizetni. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) De mutatja ez másrészt a teljes anarchiát, mely a legmagasabb kormányzati körökben — még a kabinetben is — létezik. Minden miniszter csak magát nézi, csak azt nézi, hogy magának reklámot csináljon, és senki sincs, a ki őket ránezba szedje, az ő mű-