Képviselőházi napló, 1892. XXVI. kötet • 1895. szeptember 26–november 16.

Ülésnapok - 1892-492

100 492. országos ülés 1895. október 23-án, szerdán. eljátszották a »Gott erhalte«-t, de legalább ott maradt a czímer. Most, bocsánatot kérek, nem látom, hogy igyekezett volna a báni, vagy a magyar kormány kitíízetni a nemzeti zászlót, hogy megadta volna azt a reparácziót a zászlónak, mely megilleti, hogy legalább megmutassák a zágrábi hatóságnak, hogy a magyar zászlót megsérteni nem lehet, hogy a zászló presztízsét és a magyar állam tekintélyét ünnepélyesen helyreállították volna. Én tanúja voltam az első török-szerb há borában a békekötésnek, mikor Milánnak, az akkor még csak fejedelemnek, török tábornoki egyenruhában, fezzel a fején, oda kellett jönnie a vár elé, a török zászlót felhúzatni, a török himnuszt játszatni, s annak az egész szerb hadsereg szalutálni tartozott. Ezt tette a beteg török állam közvetlen a háború után. S ezt láttam saját szemeimmel. A midőn a zászlósértésért más hatalmak, még a leggyengébb is Európában, ily elégtételt tudnak venni,, akkor Magyarországban azzal, hogy egypár fiatal embert elcsuknak és relegálnak, azt mondják, hogy megint minden rendén van, Zágráb nyugodt, a magyarok tovább alhatják az ő álmaikat. Nem, maim, nem lehet nekünk ezen kérdésen elaludni! Nem lehet itt strucczpolitikát követni és nem látni akarni azt, a mi szembeszökik. (Zajos helyeslés a bal- és szélső baloldalon. Felkiáltások: Nem engedjük!) Mert várni azt, t. ház, míg beütik a fejünket, míg szemeinket kiütik a koponyánkból, ez egy embertől is oktalanság, de Magyarországtól és a magyar törvényhozástól vétkes könnyelműség. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Különös dolog volna, t. ház, megnyugodni ezekben a dolgokban; mert a mi őseink verekedtek és elhullottak a magyar haza szabadságáért, és mi azt önként, jószáiitunkból ki nem adhatjuk kezünkből. Mi az országnak bajait nem orvosoljuk, ha megengedjük, hogy az ezen a lejtőn tovább csuszszék a feldarabolásig, a nemzeti megsemmisülésig. Ezt, t. ház, nem hogy a magyar törvényhozás, de egyetlen magyar ember sem engedheti meg. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbalon.) En rendezni akarom a dolgokat, interpelláczióm czélja, hogy intézkedések történjenek Magyarországon, hogy ezek a szczénák többé ne ismétlődhessenek. (Élénk helyeslés és taps a balés szélsőbalon.) Nem építhetjük mi Magyarországnak jövőjét ilyen rátákban; nem egy váltóüzlet ez, hogy minden pofon után egy kis törlesztést elfogadjunk. Nem, uraim ! Nekünk helyre kell állítanunk azt a viszonyt, mely joggal Magyarországot megilleti; nekünk meg kell mutatni a horvátokkal szemben, hogy ők egy tartománya Magyarországnak, hogy Magyarország fenhatósága alatt állanak, hogy a bán nem koordinált, de szubordinált közeg, hogy a báni kormánynak a magyar állam akarata és érdeke ellen cselekednie nem lehet. Ez a magyar törvényhozásnak és magyar kormánynak kötelessége, és erre vagyok bátor a t. házat interpellácziómmal felhivni, mert, uraim,mi igenis létezhetünk vagy megsemmisülhetünk és az ország létezhetik, de ha nincs Magyarország, akkor mi nem létezhetünk. Az interpellácziót van szerencsém átadni és kérni a t. házat, hogy az előadottak után ezt szíves figyelembe venni és méltatni, illetőleg annak idején elfogadni méltóztassanak. (Hosszantartó, élénk helyeslés a bal- és a szélső baloldalon. Olvassa az interpellácziót.) »Interpelláczió a miniszterelnök úrhoz. Miesoda intézkedéseket szándékozik a miniszterelnök úr életbeléptetni, hogy Magyarországnak a törvényekben gyökerező jogai Horvát-Szlavonországban teljes épségükben fentartassanak s ezen tartománynak a magyar birodalomhoz tartozósága s a horvát bánnak a magyar kormánytól függő állása és ebbeli hatásköre minden kétséget kizárólag megállapíttassék, illetve körvonaloztassék ?« Ennyi az, a mit kérdek, semmi más. (Hosszantartó, zajos helyeslés és éljenzés a bal- és szélső baloldalon.) Elnök: Szederkényi Nándor képviselő urat illeti a szó. Szederkényi Nándor: T. ház! (Nagy zaj. Halljuk! Halljuk!) Elnök : Kérem a képviselő urakat, legyenek szívesek helyükre menni. (Nagy zaj és felkiáltások! Öt perczet kérünk!) Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak _ csendben lenni. (Folytonos zaj és felkiáltások: Öt perczet kérünk!) Kérem a képviselő urat, ne méltóztassék ott diskurálni! Szederkényi Nándor: T. ház! (Zaj.Halljuk! Halljuk! Elnök csenget.) Tegnap a késő órákban egy fővárosi öreg polgár egy epizódot mondott el nekema49ikiHaynau-féle véres napok idejéből. Elmondotta, hogy akkor Budapesten milyen világ volt, három embernél többnek nem volt szabad az utczán összeállni beszélgetni, ha véletlenül negyedik jött hozzájok, a rendőrség nemcsak széjjeloszlatta őket, hanem oly inzultusokat követett el, hogy mind a négyet másmás irányban küldötte széjjel, és sokszor azt, kinek előre kellett volna mennie, hátra parancsolta. Voltak egyes napok, — beszélte tovább — a midőn az utczák és terek rendőrileg megszállva és katonasággal megrakva voltak; akkor már tudtuk, hogy most egy hazafiúi szív aludt ki. Akkor nem volt szabad megállani sem, mert a ki megállott volna, menten annak helyére jutott volna, a kit akkor czellájából kihurczolva