Képviselőházi napló, 1892. XXV. kötet • 1895. április 1–május 29.

Ülésnapok - 1892-472

172. országos ülés 1895, május 6-án, hétfőn. 227 nem viseltetnek, a kik tehát e szerint természetszerűleg a kormány megbuktatására törekednek. Tennem kell ezt annál is inkább, mert nem most először, de ennél az alkalomnál is az a felfogás nyert kifejezést a kormányhoz közel álló sajtó összes orgánumaiban, de ezt lehetett hallani úton-útfélen is, hogy midőn a magyar miniszterel#öki méltóság van megtámadva egy bármi néven nevezendő, de felette bírálatot gyakorolni nem hivatott tényező által, akkor minden politikai egyéniségnek, minden pártnak, bárminő legyen különben véleménye a kormány politikájáról, csak egy kötelessége van, tudniillik az, hogy ilyen esetben a megtámadott miniszterelnök mellé, a megtámadott kormánytekintély mellé álljon. T. ház! Először konstatálnom kell • azt, hogy ilyen melléjeállásnak első feltétele az volna, hogy maga az a férfiú, a ki ezt az állást és annak az állásnak a tekintélyét képviseli, megtegye mindazt, a mi állása tekintélyének megóvására szükséges. (Igaz! Úgy van! a bal- és a szélsőbalon.) Másik észrevételem pedig — és ez elvi természetű — abból áll, hogy igenis az állás megsértett tekintélyének megóvására mindnyájan pártkülönbség nélkül kötelesek vagyunk mindazt megtenni, a mi hatáskörünkbe esik, és így igen könnyen megtörténhetik, hogy az állás megsértett tekintélyének egy olyan expiálásával, a melyet talán maga a miniszterelnök úr a politikai opportunitás szempontjából kielégítőnek tart, épen mi nem elégszünk meg, a kik az ő politikai ellenfelei vagyunk, ele a kik az állásnak tekintélye fölött őrködni épen annyira hivatva és körelesek vagyunk, mint ő maga és az őt támogató párt. (Úgy van ! balfelöl,) És ennem habozom kijelenteni, hogy a »Politisehe Oorrespondenz« említett közleményében, melyet most már mindaddig, mig határozott dementit nem nyerünk, kétségtelenül a közös külügyminiszter úrnak kell tulajdonítanunk, — mondom, a közleményben foglaltatnak oly tételek, a visszautasításnak olyan formája, és egyáltalán e közlemény formája olyan, mely a közös külügyminiszter és a magyar miniszterelnök közötti hivatalos vagy félhivatalos érintkezésében meg nem engedhető. Meg nem engedhető a fölűlbírálatnak az a hangja, meg nem engedhető a félhivatalos kimondott ítéletnek ez a hangja még akkor sem, ha ez ítéletet tartalmilag helyesnek kell elismernünk. A mi ebben sérelmes, az szerintem nem az, hogy báró Bánffy Dezső miniszterelnök úrnak személyével és eljárásával szemben kissé erős kifejezések használtatnak; ez az ő dolga és azoké, kik pártján ülnek. De az benne a sérelmes, hogy a közlemény hangja oly benyomást alkalmas előidézni, mintha a közös külügyminisztérium a magyar miniszterelnök felíübírálati ^áruiüá volna, mintha arról hitelesen íteletet kimondani jogosítva volna. Es ezzel szemben az az elégtétel, a melyet én szükségesnek tartok, az, hogy illetékes helyről és illetékes módon történjék oly nyilatkozat, mely minden ily félremagyarázást, a magyar miniszterelnöki állás közjogi jelentőségének és önállóságának minden ily lefokozását vagy e lefokozásnak csak látszatát is az erre amúgy is nagyon hajlandó külföld előtt lehetetlenné teszi. (Helyeslés balfelöl.) A miniszterelnök úr nyilatkozatában nélkülözöm nyomát is annak, hogy erre ezélzó vagy e czélt csak meg is közelítő nyilatkozat vagy lépés történt volna. De, t. ház, midőn így elismerem, hogy a megtámadott állás tekintélye épúgy képezi a mi védelmünk tárgyát, mint azokét, a kik a kormánynyal politikailag egyet értenek: úgy másfelől épen nem fogadhatom el azt a konzequencziát, hogy az állás megtámadott tekintélyével együtt annak a miniszterelnöknek hibáit és botlásait is evinkáljuk, a mely hibák és botlások szolgáltak nagy mértékben alkalmul arra, hogy az állás tekintélye ily módon megtámadtassék. (Élénk helyeslés a bal- és saélsö baloldalon.) És ha eddig konstatáltam, miben tartom hibásnak és meg nem engedhetőnek azt az eljárást, melyet a közös külügyminiszternek kell tulajdonítanunk, egyúttal konstatálnom kell azt is, hogy a magyar miniszterelnök úr ez egész ügy lefolyása alatt a súlyos hibák sorozatát követte el, (Élénk ellenmondás jobb felöl. Úgy van! balfeUL) melyek engem megerősítenek azon már eddig táplált véleményemben, hogy ő állása magasabb követelményeinek megfelelni egyáltalán nem képes. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Az első súlyos hiba, melyet a t. miniszterelnök úr elkövetett, az volt, — és ezt Terényi Lajos képviselő úr interpellácziójára adott saját válaszából veszem ki, — hogy midőn a pápai nunczius őt értesítette abbeli szándékáról, hogy Magyarországot meg kívánja látogatni, a miniszterelnök úr nem figyelmeztette őt arra, mily kevéssé alkalmas épen a jelen időpont e látogatás megtételére. (Úgy van! Úgy van! balfelől.) És ezzel a miniszterelnök úr elvesztette a szubjektív jogosultságot arra, hogy a nunczius utazása alkalmából előfordult tényeket a látogatás időszertítlensége szempontjából kifogásolhassa; mert meg volt neki adva az alkalom, maga a nunczius adta neki ez alkalmat arra, hogy látogatásának itlőszerűtlenségére őt figyelmeztesse, minek kétségkívül meg lett volua a maga eredménye, vagy ha nem lett volna, a 29*