Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.
Ülésnapok - 1892-432
132. országos ülés 1895. február 16-án ? szombaton. g7 A harmadik pont pedig, mely a rendeletben benne volt, az, hogy az állami kedvezményekben részesülő vállalatokat — ez volt a kormánynak nyilt óhaja a miniszteri rendeletben — a tőzsdetanács mentse fel a kotirozási díjak fizetése alól. Még az indokait is elmondom, hogy mit hozott fel a tőzsdetanács ennek a kívánságnak a visszautasítására. Azt, hogy mivel a börze nagyon jól megválogatja, hogy milyen papírokat engedjen kotirozni, és minthogy azok oly pénzügyi helyzetben vannak, hogy a kotirozási költségeket is megfizethetik, neki semmiféle szánalma sincs, és — ezt a miniszteri fel hívást sem fogadj a el. A negyedik pont, melyet egyenesen visszautasítottak, az volt, hogy a miniszter óhajtotta volna, hogy a kotirozási díjak egy része ipari és más egyéb nemes czélokra engedtessék át. A tőzsdetanács ezt is egyenesen visszautasította. És most mégis azt mondják általánosságban, de mindig a beavatott köröknek kaczaja közt, hogy minden megtörtént. Mert megjegyzem, hogy valahányszor a parlamentben a miniszter hivatkozik arra, hogy mi minden történik a kormány befolyásával a börzejátékok korlátozására, a beavatott körökben mindig a legjobban tudják, hogy semmi sem történik. (Derültség a szélsőbalon.) Hogy mennyire nincsen annak semmiféle alapja, mintha a tőzsdetanács előkészített volna már valamit a tőzsdejáték korlátozására, azt legjobban bizonyítja az, hogy például Ullmann Emil, — nevet mondok, — a tőzsdetanácshoz egy mamorandumot nyújtott be, a mikor Lukács Béla volt kereskedelmi miniszter úr egy rendeletet intézett a tőzsdetanácshoz abban az irányban, hogy az üzleti élet tisztessége iránt fogékony közvéleménynek általános óhaja, mely szerint végre-valahára a tőzsdetanács valamit tegyen az ilyen üzletek korlátozására, és kérte a tőzsdetanácsot, hogy ebben az irányban tegyen valamit, és a tőzsdetanács abszolúte semmit sem tett a dologban. Kiküldött ugyan egynéhány tagból álló bizottságot, mely azonban a kérdéssel nem foglalkozott, hanem egyszerűen úgy ezt, mint a banktulajdonosok memorandumát szó nélkül visszautasította. Méltóztassanak tehát megmondani azt, hogy ha egy képviselő a törvényhozásban előáll egy határozati javaslattal, a mely bizonyos általános óhajokat fejez ki, s a mely nem is olyan nagyon köti meg a kezeit a kormánynak csak becsületbeli kötelesség által előírt munkára igyekezik rábírni a kormányt, vájjon lehet-e ezt általánosságban visszautasítani? Hisz nem mondom, hogy sürgősen tessék törvényjavaslatot benyújtani; csak azt mondom, méltóztassék annyit tenni, mint más államban történik, méltóztassék a törvényhozás munkálatait előkészíteni és nem a börzetanácsnak munkálatami utalni bennünket. Hát ezzel szemben mivel indokolhatja a, t. pénzügyminiszter úr, hogy ilyen általános gazdasági érdekű dolognál annyira visszautasító magatartást tanúsít? (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) A mit én beszédemben mondottam, már akkor igazoltam, és most is, valamint továbbra is igazolni kívánom. Azt is felhoztam, hogy a törvényhozási munkálkodásra annál inkább szükség van, mert a tőzsdejáték — nemcsak a tisztességes, legitim, hanem sok irányban az illegitim tőzsdejáték — a bankok által istápoltatik, és épen azon bankok által, a melyeknek ép a magyar állam nagy előlegkölc?öneket adott pénztárfölöslegéből. A miniszter úr ezt szintén nem ismerte el, sőt nem is reflektált rá. Méltóztassék tehát nekem megengedni, hogy csak három-négy bank legutóbbi mérlegének ide vonatkozó részét, összehasonlítva az 1880. évi mérlegekkel, tehát a tiz év előtti állapotokkal a leghitelesebb adatok alapján itten bemutassam, hogy ezzel bebizonyítsam, milyen óriási mértékben támogatták épen azon bankok, a melyek a feleslegekből ilyen kölcsönökben részesültek, az úgynevezett lombard- és reporfc-üzlefceket, hogy bebizonyítsam, milyen aránytalanság van a valóságos eszkompte, a személyi hitelüzlet és az értékelőleg-üzlet közt, hogy tehát mennyire kell attól tartani, hogy ha ez ilyen mérveket ölt, mint már most, u;aholnap semmiféle ipari vállalat támogatására nem kapunk kellő tőkét ezen bankoktól, holott arra volnának hivatva, és a legbecsületesebb kereskedők legjobb financziális helyzetük daczára nem fognak hitelt kapni. (Ügy van! tfgy van! a szélsőhalon.) Megjegyzem, hogy száraz adatokat olvasok csak fel, a nélkűi, hogy ebből más konzequencziát akarnék levonni; mert hiszen ugyanezekben a mérlegekben Magyarország pénzügyi helyzetére nézve igen kedvező haladás is mutatkozik, tehát ezt itt malmost konstatálom. A kereskedelmi banknak 1880. évi mérlege szerint a bank váltóüzlete, vagyis tulajdonképi leszámítolási üzlete 4,184.918 forintot tett ki, az előleg az értékpapírokra akkor kitett 2,620.000 forintot, tehát épen a felét. Saját értéke volt a kasszában 680.155 frt. Ma a kereskedelmi banknak (Halljuk! Halljuk!) váltóüzlete négyszer annyit tesz ki, mint 1880ban, tudniillik kitesz 17 milliót. Az előleg- és lombardüzlet, szemben a két millióval, kitesz 19 milliót. Vagyis 14 millió a folyó számlában való előlegezés. Az értékpapírokra való előleg, tehát a tulajdonképen reportüzlet pedig négy millió 465 ezer s néhány forint Azonkívül saját értékei a kasszában 4,336.838 forintot tesznek ki. Ez az egyik. Itt van a magyar általános hitelbank.
