Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.

Ülésnapok - 1892-431

431. országos ülés 1895. február 15-én, pénteken. 55 vidék közepére az adóhivatalt. De azóta meg­épült az egész kerület hosszában a vasút, de a hol az adóhivatal most van, ott nincs vasút­állomás, és azon kerületnek, mely 70 kilométer hosszú, minden jelentékenyebb községéhez vas­úton lehet hozzáférni, csak ott nincs közelfekvő vasútállomás, a hol az adóhivatal van. Azon­kívül e községben nincs telekkönyv, és a hol a járásbíróság van a telekkönyvi hatósággal, ott nincs adóhivatal. Hát szabad ilyesminek lennie, t. ház ? Szabad-e ilyen anomáliákat egy napig is tűrni? Nem! nem szabad, és annál kevésbbé nem, mert meg vagyok győződve, hogy a volt pénzügyminiszter úr ennek tarthatatlanságát maga is belátta, sőt, ha szabad rá hivatkoznom, ezen bajnak orvoslását kilátásba helyezte. Na­gyon sajnálom, hogy daczára ennek, ez ügy eddig rendezve nem lett. Én kérdésként terjesz­tem elő azon kívánságomat, hogy a pénzügyi kormányzat e tekintetben a lakosságnak már annyiszor nyilvánitlt és sokszor a kormányzat saját meggyőződése alapján is tapasztalt igényeit lehetőleg kielégíteni szíveskedjék. Első és fődolog, ha adófizetésre köteleztetünk, hogy az orgánumokat teremtsük meg, hol a fizetést könnyen és költségek nélkül teljesíthes­sük. Ki fizeti meg az adózó állampolgárnak azt, hogy posta útján vagy nem is posta útján, hanem kocsik és fuvarok felvételével legyen kénytelen adóját leróni, melynek költsége gyak­ran két-háromszor több annál, a mit az adózó adókötelezettsége fejében fizetni tartozik? A magyar lakosság hazaszeretete, áldázat készsége el tudta tűrni eddig ezt az anomáliát, és köteles­ségét teljesíti most úgy, mint azt eddig soha nem tette, de ezzel szemben viszonosságot kell gyakorolni. Vannak azután más kérdések is. Azt hiszem, nagyon fontos dolog az állami admi­nisztráczió kérdése is, mert a helyes adminisz­tráczió minden állam alapkövét képezi. Sajnosán kell bevallanunk, hogy Magyarország a nyugati czivilizált államok közt a legrosszabbul admi­nisztrált állam. Ez sem a jelenlegi, sem a volt kormánynak a hibája, ez régi bajunk és a mi szerencsétlen helyzetünk; de a mint a volt kor­mányoknak kötelessége volt, úgy a jelenlegi­nek is kötelessége, hogy ezen sajnos állapotokon segítsen, s az én felszólalásom ismét csak azt czélozza, hogy ezen a helyzeten lehetőleg vál­toztassunk. Azt el kell ismernünk, hogy a volt kor­mány, különösen pedig a volt pénzügyminisz­ter úr érdemeket szerzett magának az által, hogy a hivatalnokok fizetésrendezését a ház elé terjesztette és végre is hajtotta. Ezáltal kétség­telenül elismerésre méltó érdemeket szerzett magának. De hivatkozom azon tárgyalásokra, melyek a fizetések emelésénél itt e házban folytak. Méltóztatnak visszaemlékezni, nem volt általánosságban kifogás az ellen, hogy a hiva­talnokok fizetése úgy rendeztessék, mint a hogy rendeztetett is. Elismertük mindnyájan minden oldalról, hogy az nem felelt meg ugyan telje­sen a tisztviselők igényeinek, de azért a fize­tések tervezett rendezésébe, tekintettel az állam pénzügyeire belenyugodtunk. Volt azonban a fizetésrendezésnek egy pontja, és ez a lakbérek kérdése, melyről mindenki kivétel nélkül elis­merte, hogy az nem rendeztetett úgy, mint azt rendezni kellett volna. Rámutattak ezzel szemben azon jelentékeny áldozatokra, melyeketa helyes rendezés igényelt volna, de elismerte mindenki, hogy azon lakbérkiszabások, melyek az egyes hivatalnokok fizetési sémájába beállítva lettek, nem méltók azon állásba, a melyet az illetők betöltenek. T. képviselőház, méltóztassék megengedni, hogy csak egyetlenegy példára hivatkozzam: egy bírónak 300 forint lakbére van. Ez a mai állapotok között képtelen helyzet. És mi ennek következménye? Az, hogy állami tisztviselőink anyagi körülményeiknél fogva a legrosszabb és legsajnosabb viszonyok közé jutnak. Ezt a gyenge oldalát a fizetés­rendezéseknek akkor a ház minden oldala, sőt maga a kormány is elismerte. Sőt miután a lakbér szabályozásánál a mai viszonyoknak meg nem felelőleg egyes előkelő városokra nézve, a melyekről általánosan ismeretes, hogy ott a lak­bérek majdnem oly magasak, mint Budapesten, úgy intézkedtek, hogy a hivatalnokoknak tény­leges lakbérilletményeik az ott uralkodó viszo­nyokkal egyáltalában összeilleszthetők nem vol tak: ekkor a t. ház bölcsesége felhatalmazta a minisztériumot arra, hogy a lakbér szabályozá­sában előforduló méltánytalan állapoton ott, a hol szükségesnek tartja, saját hatáskörében segíthessen. Meggyőződtem azonban, hogy e tekintetben az, a minek megtörténnie kellett volna, nem történt meg. Ismét a takarékosságra kell visszavezetnem az egészet, de akármiként igyekezünk az államháztartásban a takarékos­ságot fentartani, vannak a közéletnek olyan feladatai, a melyeket tovább ignorálni nem sza­bad, és ezen követelmények egyik legfőbbje abban összpontosul, hogy az állam tisztviselői­nek — azoknak a kik az egész államháztar­tásnak oszlopai — lételét, exisztencziáját lehe­tőleg megkönnyítsük. Most, t. ház, ha egy oly város, — és most ismét egy konkrét példára hivatkozom, — mint Arad, a harmadik lakosz­tály-szabályzatba osztatik be, akkor, mikor köz­tudomású dolog, hogy ott az élet az ország leg­drágább városaiban előforduló viszonyokhoz képest alakúi, akkor ez a kormányzatnak mulasztása, és itt ismét kötelességemnek tar­tottam az igen t. pénzügyminiszter úr figyelmét

Next

/
Oldalképek
Tartalom