Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.

Ülésnapok - 1892-430

430. országos ülés 1895. február 14-én, csütörtökön. 47 De, t, ház, ha nem lehet is így beszélni, hogy ha a magasztos eszmét nem is vihetjük át az életbe, akkor én a mellett fagyok, hogy legalább ne tegyük azt gúuy tárgyává sem és ne legyünk hipokriiták. (Igaz! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Pedig az a nyugdíjtörvény gúny.! Ha valaki a modern államban a lüktető eszméket és fogalmakat mérlegeli, kénytelen rájönni a nyugdíj-intézményekre és ezt neki latolnia kell. Az én egészen közönséges, demokrata eszemnek ez a fogalom, melylyel már kénytelen vagyok valahogyan megférni itt, ebben a kezdetleges társadalomban, egyebet nem jelenthet, mint azt, a mit különben a mi törvényeink bizonyos fokig tartalmaznak is, hogy tudniillik a nyugdíj egy hosszú munkálkodás folytán bekövetkezett rokkantság díja, mely vele jár a hosszú és sikeres működésnek elismeréséül az élet végén. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Hát jó, ha mi sem gazdaságilag, sem pénzügyileg, sem társadalmilag nem bírjuk államunkat űgy szervezni, hogy így mentül kevesebb legyen a polgár, a ki másként nem tud boldogulni, a ki nem szerző, alkotó munkájával szerezi meg az aggkorra való biztosítékot, hanem hivatalra és nyugdíjra szorul, akkor ne adjuk fel az elvet, hogy a nyugdíj c^ak azt illeti meg, a ki hosszú munkálkodás által rokkanttá vált, munkájával pedig a közeltartást megszolgálja. (Helyeslés a szélső báloldalon.) De, t. ház, itt egészen más fogalmat adott a nyugdíjnak épen az a korszak, melynek indokai a t. pénzügyminiszter úr állítása szerint még máig is fennállanak. Annak a korszaknak bölcsei úgy állítják fel a dolgot ma is, hogy ha egy miniszter, egy államtitkár, vagy egy főispán életidejének egy kis töredékét töltötte el hivatalában, a mely idő alapján a miniszteri államtitkáron és főispánon kivűl más halandó, a ki az államot szolgálja, egyáltalában semmi nyugdíjra sem tehetne a miniszter, államtitkár és főispán azért, mert rövid időben magasabb szolgálatat teljesített, ezért neki jusson nyugdíj, daczára annak, hogy még munkaképes, hogy munkabíró ember. Már pedig, ha hazafi és ember, akkor éreznie kell azon kötelességet is, hogy mindaddig, míg meg nem rokkant, szolgálja tovább önmaga érdekét, szolgálja a hazájáét és a közét. (Igaz! Ügy van! Helyeslés a szélsőbaloldalon.) T. ház, én annyit tudok, hogy valahányszor erről az oldalról a nyugdíjtörvény ellen támadtunk és támadtam én is, minket és engem nem vezetett semmi személyes indok, semmiféle irigykedés, sem semmi más, mint az elv, mely szerint az adózó nép filléreire csak annak van nyugdíj képében joga, a ki azt eredményesen megszolgálta és tovább szolgálni nem bir. (Úgy van! a ssélsö baloldalon,) Ezek azok az indokok, t. képviselőház, a melyek engem arra bírnak, hogy én Molnár József határozati javaslatát elfogadjam, (Helyeslés a szélső baloldalon.) ahhoz szavazatommal hozzájáruljak és tiltakozom, habár gyenge a szavam és kicsiny a poziczióm a dolgoknak olyan magyarázata ellen, a minő magyarázatot azok meg nem tűrhetnek, mert egy bajszainál vékonyabb már most is az a vonal, a mely a juttatást az érdemnek az elismerésétől választja el Magyarországon, a hol a kiválasztottak politikai pártszolgálatokért rövid idő alatt jutnak oda, a hova semmiféle polgár életének f hosszú, eredményes munkájával jutni nem bir. Én ennélfogva azt a határozati javaslatot el fogom fogadni. T. képviselőház! Visontai Soma t. képviselőtársam megtámadta a börzejátékoknak a felburjánzását és — bizonyára elismeri mindenki — nemcsak felburjánzását, hanem akkora megnövekedését, hogy a többi játékokkal együtt már egy valóságos nemzeti veszedelmet kezd alkotni. Én, t. képviselőház, arról is ismeretes vagyok a magyar társadalom előtt, hogy többek közt. a kis lutri intézményét tőlem telhető erővel mindig megtámadtam, (Helyeslés a szélső baloldalon ) és azt hiszem, nem fogják tagadásba venni azt sem, hogy ennek a következetes támadásnak volt bizonyos eredménye, ha nem is az én szavaimnak, hanem a társadalom és politikai körök graditácziójának, a mely arra birta a t. miniszter úr elődjét, hogy a ház szine előtt kijelentse, hogy a kis lutri eltörlésén működik és annak eltörlése csak idő kérdése. T. képviselőház! Én nem tudom, hogy a bevett naptárral, vagyis az asztronómiai idővel hogyan mérhetők a tanulmányozási kérdések a minisztériumoknál (Derültség a szélső baloldalon.) és a megszüntetési szándékok is; de azt nekem megkell mondanom, hogy én ennek a szándéknak kinyilatkoztatása óta abban a szenvedélyben nem hogy csökkenést látnék, hanem látok növekedést. Budapest főváros, a melynek magisztrátusa már most is urbi et orbi hirdeti azt, hogy világváros akar lenni, megtűri utczáin azt a hallatlan botrányt, a melyet a kulturnemzetek egyike sem tűrne meg utolsó falújában sem, hogy agyonkínzott fehéregerekkel, stigiiezekkel, papagályokkal húzassák a szerencseczédulákat kinn az utczán. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon. Derültség.) Megvallom, hogy én egyszer, igen jól emlékszem, báró Orczy idejében, a budapesti állatvédő egyesület részéről terjesztettem föl egy sajátkezüleg fogalmazott memorandumot, a mely a miniszter figyelmét felkérte azon állatkínzás és babonás míveietre. Termé-